Vica az üres folyosón bolyongott, a tekintete végigjárta a színes tablók tömkelegét. Magához szorította a vékony farmerdzsekit és az okkersárga kötött pulcsit, de még a vékony trikóban is melege volt a túlfűtött iskolában. Kapart a torka a száraz levegő miatt, a haja hozzátapadt a nyakához az izzadtságtól, de egyetlen csepp zöld tea sem maradt az üvegben, mert az előadás alatt elfogyott az egész.
Meredten bámulta a komoly tekintetű, ünneplőben feszítő diákokat a fotókon, és ahogy eszébe jutott, hogy neki is hamarosan részt kell vennie a tablófotózáson, elfintorodott. Szemernyit sem élvezte a végzősöket sújtó hercehurcát, de annak mondjuk örült, hogy néhány hónap múlva otthagyhatja a nem túlzottan szeretett suliját. Keserűen gondolt rá, hogy neki kellett volna a Duna-partiban tanulnia, mégis az a bosszantó fruska kap rá esélyt.
Mérgesen elfordította a fejét a tablóktól, és elindult, hogy maga mögött hagyja az épületet. Azt tervezte, hogy a suli előtti szimpatikus parkban várja meg a mostohaanyját meg a húgát, esetleg keres valami kisboltot, ahol tud venni egy üveg vizet.
Épp csak fogalma se volt, hogy került az orra elé az a srác. Meg is ijedt, mert a fiú észrevétlenül jutott a közelébe, Vica még a lépteit sem hallotta.
– Baszki, de megijesztettél – mondta a srácnak feldúltan.
– Neked is szia – felelte a fiú kedves hangon, és még mosolygott is. – Nem állt szándékomban rád hozni a frászt.
Vica kellőképp megdöbbent a nyugodt, udvarias szavak hallatán, és igyekezett korrigálni a modortalanságát.
– Bocs, hogy rád förmedtem, csak totál para, mintha a semmiből kerültél volna ide – magyarázkodott.
– Vagy annyira elmerültél a 2013-2017-es évfolyam nézegetésében, hogy nem vettél észre. Megértem, ez az osztály egy legenda volt.
Vica megrántotta a vállát, hisz erről nem tudhatott. A srác végigpillantott rajta, fürkész tekintete végigkövette a testhez simuló sztreccsfarmer vonalát, majd szemügyre vette a pasztellrózsaszín tornacipőt is.
A mustra hamar kölcsönössé vált. A srác színtiszta feketében volt, ami miatt elég vékonynak látszott, de Vica szerint kimondottan jól állt neki. Kiemelte a szürkéskék szemét és a karamell színű bőrét.
– Jól gondolom, hogy nem ide jársz, ugye? – faggatta a fiú.
– Igen. A nyílt nap miatt jöttem.
– Hm – hangzott a meglepett válasz. – Ha eltévedtél, szívesen segítek megkeresni a termedet.
Vica látta a fiún, hogy továbbra is méregeti őt, szinte kiugrott a szeme az erőlködéstől. A srác arcáról le lehetett olvasni mindent, és láthatóan nem értette a szitut.
Elnevette magát.
– Az olyan vicces, hogy segíteni akarok?– kérdezte a fiú értetlenül.
– Dehogy, csak nem tudom eldönteni, hogy bóknak vagy sértésnek vegyem, hogy szerinted úgy nézek ki, mint egy nyolcadikos, aki ide akar felvételizni.
– Ó. Ha az nyugtat meg, felőlem arról is biztosíthatlak, hogy a nagyanyámmal tűnsz egy idősnek – kacsintott rá.
– Édes vagy – felelte Vica, és érezte, ahogy megenyhül a srác iránt. – A mostohatesóm akar ide felvételezni, mert elhiszi, hogy van esélye bejutni a tánctagozatra. De nincs.
– Ejha, ez ám a rosszindulat – a srác pozíciót váltott, és nekidőlt a folyosó falának.
– Ne vádaskodj, idegen, amíg nem ismered a történetet.
– Tehát úgy gondolod, van mentséged?
Vica átrendezte a karjában a cuccait, hogy húzza az időt. Az az érdeklődő szempár úgy figyelte őt, hogy kényelmetlenül érezte magát, valamiért mégis válaszolni akart neki.
– A húgom egy elviselhetetlen, elkényeztetett hisztis tizenhárom éves, aki azt képzeli, hogy övé a világ, mert kinyalják a hátsóját. Apám csak kéthetente egy vasárnapra szokott szülőként tetszelegni előttem, de velem tök szigorú és igazi szemét is. Anyával borzasztó volt a házasságuk, és még mindig utálják egymást.
Érezte, ahogy kipirosodik az arca, miközben a családjáról beszél. Egyszerűen vicc volt, hogy az apja annyira nagyon ragaszkodott azokhoz a vasárnapokhoz. Csak azért erőltette, hogy az anyját gyötörhesse, és Vica maga döntött úgy, hogy eljár hozzá, mert így legalább viszonylagos nyugalomban éltek.
– Az gáz – mondta a srác.
– Ja, egy elcseszett Hamupipőke vagyok, annyik különbséggel, hogy nem kell lencsét válogatnom, mert az anyukámmal lakom, nem Mostohaországban.
– Akkor miért jöttél ide, ha nem is bírod a mostohatesódat?
– Mert az orrom alá akarja dörgölni, hogy jobb nálam. Már annak idején is azért kezdett el táncolni, hogy lenyomjon. Nekem nem jött össze a Duna-parti, mert apa közölte annak idején, hogy ha Budapesten akarok tanulni, akkor hozzájuk kell költöznöm, de abból nem kértem, kösz. A húgom viszont tudja, hogy ez volt az álmom, és most azzal akar bántani, hogy ide felvételizik. Szóval ha ő így, én is így. A szemtanúja akarok lenni, amikor a felvételi után csúfos kudarcot vall, és nem elég a végkifejlet, az egész mozit végig akarom ülni.
A srác elvigyorodott. Vica látta őt a színpadon, egyike volt azoknak, akik a bemutató órát tartották, és ez a fiú igazán tökéletes reklámarcnak bizonyult. A suli régebben is helyes, jó mozgású fiúkkal és lányokkal reklámoztatta magát.
– Kegyetlen vagy, de valahol érthető. Az exbarátnőm is ugyanezt a műsort tolta.
– Szerencsére édes a bosszú. Tudom, hol a szint ebben a gimiben, és a kiscsaj nem üti meg.
– Kíváncsi lennék, hogy csak a családoddal vagy ilyen könyörtelen, vagy a srácokkal is így bánsz?
Vica közelebb lépett hozzá, mert a fiú egyértelműen flörtölt vele, és azt sosem utasította vissza.
– Az az adott fiútól függ, hogy mit hoz ki belőlem.
– Ez tetszik. Őszinte, dögös és ijesztő. Azért olyan suliba jársz, ahol lehet táncolni?
Vica a fejét rázta.
– Nem, totál mezei gimibe járok, és már az is nagy szó, hogy van egy szedett-vedett röplabdacsapatunk. De azért nem adtam fel a táncolást.
– Akkor láthatlak valahol?
Ahogy a fiú tett felé egy újabb lépést, Vicának hevesebben vert a szíve, mint amire fel volt készülve. A fiú különös illata kéretlenül körbevette, és próbálta elbűvölni. Nem is értette, miért hatott rá így, hiszen ő nem szokta eldobni az agyát egy sráctól az első találkozáskor.
Ráadásul hízelgett neki, hogy kíváncsi rá. Bár egy időre szögre akasztotta a tánccipőt, miután ejtette a Duna-partit, de ez nem tartott sokáig.
– Többnyire hetven kilométerre innen szoktam táncolni – felelte pókerarccal. – Miért?
– Szakmai kíváncsiság.
– Hát most már tudod.
– Megmondod a neved?
Vica gondolkodott, mit feleljen. Mindig csak látogatóban járt Budapesten, és nem kedvelte különösebben a fővárost. Mihelyt az anyja kifizeti a tartozását az apjának, tuti nem fogja ide dugni az orrát hozzájuk.
Szerette Fehérvárt, mert ott voltak a barátai, a lehető legjobb barátok a világon, és az anyukája, aki mindenben támogatta. Kibékült a lehetőségeivel.
Miért mondaná meg a nevét egy srácnak, aki egy másik városban él? Ugyan szívesen szerzett volna egy újabb barátot, akivel lehetne a táncról dumálni, de a távolság többnyire elkoptatja ezeket az ismeretségeket.
– Nem – felelte. – Jót dumáltunk, és baromira tetszett, ahogy táncoltál. Nagyon átjött.
Ahogy elfordult, egyetlen pillanatra megsajdult a szíve az elveszett lehetőség miatt. A fiú nem búcsúzott el tőle, nem is szólt utána, csak hagyta elmenni.
Amikor kiért az épületből, elmorzsolt egy könnycseppet. Fojtogatta a torkát az ismerős érzés, ami újra és újra felbukkant az életében, amikor le kellett mondania valamiről.
Nem akarta vacakul érezni magát, ezért titkon reménykedett, hogy a fiú rátalál a padon, és rábírja, hogy megváltoztassa a véleményét, de csak az öntelt húga és a hideg mostohaanyja érkezett meg, ami azt jelentette, hogy nem fogja többé látni az idegent.
Szerencsére nem kellett az apjánál aludnia, csak kísérőnek jött fel ma Fehérvárról, így rögtön az állomásra vitték. A vonaton már nem is pityergett. Nagyjából Budapest határában maga mögött hagyta a szomorúságát, és ahogy egyre több város mellett suhantak el, szép lassan teljesen lecsillapodott. Már nem lázadt. Nem volt értelme.
Leszállás előtt még csekkolta a mobilját, és meglepetten látta, hogy jött két értesítése.
Révész Máté ismerősnek jelölte.
Vicának elsőre semmit nem mondott ez a név, de feldobódott, amikor meglátta a Duna-partis srác profilképét. A mosolygástól majd szétszakadt az arca, átjárja a izgatottság és a boldogság.
A srác üzenetet is küldött neki.
Megtaláltalak, bár nem az elhagyott cipőd nyomát követtem, hanem a húgodat.
Még talizunk élőben is, és ezt vedd fenyegetésnek.
Biztos volt benne, hogy a fiú komolyan gondolta, és ettől csak még jobb kedve lett.
Mégsem veszett el a lehetőség.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése