2017. április 25., kedd

Könyvfesztivál 2017

Az idei Könyvfesztiválos beszámolót a Grimm-meséktől kezdem, mert szerintem mindenki érezte már, hogy olyan az élete, mint a legkisebb királyfinak. Míg a két idősebb testvért letudják annyival a mesében, hogy jöttek, láttak és győztek, addig a szegény legkisebb srác egész kínlódását végignézzük. Én mindig a rövidített verziót szerettem volna megélni, de folyton a legkisebb királyfi problémáival küzdök, mert velem mindig történik valami. Én vagyok az a tipikus szerencsétlen, aki eltéved, elír valamit, magára borítja a kávét, ha fontos eseményről van szó, vagyis kész katasztrófaövezetet tudok magam köré létrehozni.

Így volt ez idén is. Nagyjából vakon indultam el vasárnap a Millenárisra, ugyanis azzal kezdődött a nap, hogy szétesett a szemüvegem, úgyhogy vadászhattam optikát a neten, ahol meg is csinálják ebben a fura időpontban. Annyira nem rossz a helyzet, például a villamost - méreténél fogva - észreveszem az utcán, de arcokat nem ismerek fel, szóval az ismerősök simán azt gondolhatták volna, hogy valamiért levegőnek nézem őket.
Aztán ott volt még problémának a saját zombiságom: nagyjából tíz óra is elmúlt, mire belőttem, hogy milyen bolygón, melyik ország melyik városában lakom, és tudatosult bennem, hogy Könyvfesztiválra megyek dedikálni, szóval ne hagyjam otthon a könyvjelzőket, amiket magammal akartam vinni. Azt nem is hagytam otthon, ellenben a tolltartómat igen, ami azért kellemetlen, hiszen az embernek rituáléi vannak, és abban tartottam a dedikálós tollamat kimondottan az ilyen jeles napokra!!!
Na jó, ezt is túléltem persze, erős lány vagyok, de mire kiértem a Millenárisra, már elengedtem mindent, és az egyik kedves ismerősöm szállóigéjét mantráztam magamnak: bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is.
A tömeg már messziről is látszott, meg is ijesztett. Jó időbe került, mire átverekedtem magam a burger és barbecue fesztiválra kijött emberáradaton a Millenáris parkjában (ez nem volt könnyű, de aki könyvet akar olvasni, dolgozzon meg érte), és végre becélozhattam a kiadói standokat.
Tudom, ünneprontó vagyok, amikor azt mondom, hogy nekem annyira nem nagy esemény egy könyvfesztivál, de mentségemre legyen mondva, hogy a munkámból kifolyólag rengeteg időt töltök könyvespolcok között, és elég jól ismerem a kínálatot. Szakmabeliként megszoktam, hogy a dedikálás napját leszámítva én ilyenkor dolgozom, egyedül azt sajnálom, ha lemaradok egy olyan beszélgetésről vagy programról, ami érdekelne.
Ráadásul a tömeget kimondottan nem szeretem, és lehet, hogy vasárnap lévén kevesebben voltak, mint szombatonként szoktak, azért még így rengetegen kilátogattak. Bevallom, azért titokban nagyon örülök, hogy az emberek eljönnek ide, hogy találkozhatnak a kedvenc íróikkal és könyveket vegyenek. Ez jó dolog, na.

A terveimmel ellentétben egészen estig kint maradtam, találkoztam kollégákkal, kávéztam a barátokkal, de nyilvánvalóan az olvasókon volt a hangsúly. Köszönöm mindenkinek, aki eljött a dedikálásra, nekem ez mindig hatalmas élmény, sok pozitív energiát kapok tőletek . :)
Életemben először dedikálhattam pólóra is, na meg tudtam hosszabban beszélgetni egy  kedves olvasómmal, akivel kitárgyaltuk, miért is szeretjük harminckét évesen a gimis regényeket, és arra is rájöttem, milyen szórakoztató, amikor barátnők együtt jönnek dedikálni, és egymást piszkálják, természetesen szeretetből, amíg sorra kerülnek. 

Persze a KÉRDÉS számtalanszor elhangzott (már csak így emlegetem, nagy betűvel, mert olyan sokszor érdeklődtök), hogy mi is a helyzet a befejező kötettel. Igazság szerint néhány órával a dedikálás után a kiadóvezető is megkérdezte ezt, de Katona Ildikó mindezt szavak nélkül tette. Csak rám nézett, és rá volt írva az arcára, hogy mit szeretne hallani. :)
Értek én a szóból.
Végül megbeszéltem vele és Varga Beával (csak az egyik titulusát említve az egykori szerkesztőmmel), hogy június elején leadom a kéziratot.
Ahogy majd haladunk a munkával, mindig tájékoztatlak titeket is, hogy hol éppen tartunk a folyamatban, hogy végre papírformát öltsön a Sulijegyzetek 4. része. Higgyétek el, én is várom, hogy megjelenjen. :)

Végeredményben rettenetesen jól éreztem magam.
Köszönöm mindenkinek.



2016. szeptember 27., kedd

Friss hírek - Sulijegyzetek 4.

Az elmúlt években ilyenkor már hírekkel rukkoltam elő a Sulijegyzetek aktuális részével kapcsolatban. Mostanság azonban ritkábban jelentkezem, és hírekkel sem nagyon látlak el titeket, hogy mi is a helyzet valójában.

Sajnos idén nem fog megjelenni a befejező kötet, ez már biztos. Mindenképp lesz negyedik rész, de többet kell rá várni, mint ahogy megszokhattátok.

 A késés okai elég személyesek. Különleges évem volt (és hajjaj, hol van még vége!), rengeteg olyan dolog történt velem, ami azért nem mindennapi. Ritkábban sikerült összehozni, hogy kivonjam magam az életem gyors pergésű változásai alól, és leüljek a gép elé. Amikor pedig írtam, folyton töröltem és újraírtam, így lassan haladt a munka.
A mai napon is, amikor ez a bejegyzés íródik, csak annyit mondhatok, hogy készül a negyedik rész. Seregnyi vázlat, megírt és félbehagyott fejezetek sokasága van a gépemen, amiből össze fog állni a záró kötet. 

Így, hogy kevesebb időm maradt az írásra, nekem is hiányoznak Lilláék, úgyhogy alig várom, hogy teljessé tegyem a történetüket, és pontot tegyek az utolsó fejezet utolsó mondatának a végére. :)


2016. április 8., péntek

Dedikálás a könyvfesztiválon

2016. április 23-án szombaton 13-15-ig találkozhattok velem a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.
Helyszín: Millenáris. 1024 Budapest, Kisrókus u. 16-20.

Dedikálok, méghozzá idén nem is egyedül, hanem On Sai társaságában, aki amellett, hogy remek kis könyveket ír (nekem Calderon kapitány a befutó, nagyon bírtam a fickót, de az új YA-könyve is várólistás, mert izgatja a fantáziámat, mi van ezekkel a lovagokkal :)) a Sulijegyzetek-sorozat első két kötetének a szerkesztője. Igazából a mindenkori tanácsadója is, mert ha valami kérdésem van, mindig fordulhatok hozzá. :)

Szeretettel várom a könyvfesztiválra kilátogatókat, de azok se aggódjanak, akik pont nem járnak Budapesten (gondolom lesztek néhányan), mert játékot is hirdetek, ami a készülő negyedik kötethez fog kapcsolódni. :)  A részleteket hamarosan hozom.

Az esemény Facebook-oldala:
https://www.facebook.com/events/1028320067234004/


2015. október 27., kedd

Részlet - Táncvarázs (Sulijegyzetek 3.)



 1. fejezet
 AUGUSZTUS, AMIKOR MÉG TOMBOL A NYÁR
Krisztián



  – Ezt baromira nem így képzeltem – morogtam. A sarkamon hintáztam, és azt a kupac szerencsétlenséget figyeltem, akit normális napokon a haveromnak nevezek.
  – Ne károgj már, mint valami vénasszony! – mordult rám Ákos. – Szétcseszed az agyam.
  Szerintem azt már elvégezte valaki más. Ákos totál szétcsúszva ült a padon, félig lehunyt szeme alatt karikák húzódtak. Farmerban és gyűrött, fekete ingben volt, látszott rajta, hogy nemrég esett ki egy buliból. A kezében papírpoharat szorongatott, néha beleivott a kávéba.
Tíz perce bukkant fel, azóta semmi értelemeset nem nyögött ki. Segítettem neki emlékezni:
  – Arról volt szó, hogy beugrasz hozzánk. Szerinted a pályaudvaron lakom?
  Erre abbahagyta a kínlódást, és felpillantott rám. Vajon hány csaj veszett már el, amikor így nézett rájuk? Röhögnöm kellett a gondolatra.
  – Félsz, hogy a tyúkod itt talál? Nyugi, nem fogja azt gondolni, hogy a varázslatos személyisége miatt szobrozom a Nyugatiban.
  – Haver, ne már.
  – Jó, bocs, nem úgy értettem – mentegetőzött.
  – Három hete nem találkoztunk.
  – Világos, három hét hosszú idő. A csaj pórázon tart, én meg le vagyok ejtve.
  A hangosbemondó közölte, hogy érkezik a szegedi vonat. Ákost nem fogom lerázni, a hülye szövegével együtt kell elviselnem.
  – Mivel nyírtad ki magad? – kérdeztem.
  – Bírnám, ha nem viselkednél úgy, mint a faterom – küldött felém egy lapos pillantást.
  – Egy rohadt kérdés volt, semmi több.
  – Tudhatnád, hogy nem élek semmilyen szarral – magyarázkodott. – Te is eljöttél volna, csak akkor nem várhatnád itt a kis hercegnődet.
  – Na jó, most állítsd le magad!
  Lehetett valami a hangomban, ami miatt felhagyott a csesztetéssel.
  – Megint bocs. Szétrobban a fejem – védekezett.
  Vállat vontam, másnaposan ez benne van a pakliban.
  Ákos feltápászkodott a padról, megitta a maradék kávét, aztán összegyűrte a poharat. Elment, hogy kidobja, mire egy gurulós utazótáskákkal megrakott család odament a helyére. Két ikerkölyök visítva ugrott fel a szabaddá vált padra.
  Odébb sétáltam.
  – Láttad volna Kristófot, na ő tényleg durván kinyírta magát – folytatta.
  – Ott volt?
  – A testőrével együtt. Márk nélkül megverték volna.
  – Miért?
  – Mert zakkant a srác, még nem tűnt fel?
  De, feltűnt. És már nem zavart.
  – Tegnap még az átlagosnál is jobban bepörgött, a csajok meg imádták. A pasijaik kevésbé.
  El tudtam képzelni.
  A hangosbemondó újra tájékoztatott mindenkit, akinek még nem tűnt volna fel, hogy épp most fut be a vonat. Ákos nem moccant mellőlem, zombiként meredt maga elé.
  A hátsó két szerelvényből előbukkanó embereket figyeltem, mert Lilla egy reggeli SMS-ben azt írta, hogy a vonat végén talált helyet.
  Hamar kiszúrtam, épp csak felbukkant a vonatajtóban. Vörös hajú, hosszú combú lány tűzpiros trikóban, rövidnadrágban és óriási táskával a kezében. Azelőtt odaértem, hogy leszenvedte volna a csomagját, pedig egy gyíkarc még segíteni is akart neki. Egy pillantással lebeszéltem róla.
  Lilla rám mosolygott, de szinte azonnal kikerekedett a szeme. Megtorpant a vonatajtóban, és vicces arckifejezéssel bámult le rám.
  – Atyaég, levágattad! – mondta.
  Hát igen, rövidebb lett a hajam. Legyünk pontosak. Rövid lett.
  Elvettem tőle az utazótáskát, mert mögötte egy ideges spinkó már majdnem kilökte az ajtón, azt pedig nem hagytam volna szó nélkül.
  Lilla ugyanazzal a cuccal jött vissza Budapestre, amivel július végén elindult Szegedre, a rokonaihoz. A hátitáskáját akkor is ő cipelte, de az utazótáskát meghagyta nekem. Egy kisebb könyvtárat és a fél ruhásszekrényét rámolta bele, amit nyilvánvalóan vissza is hozott.
  Kézen fogtam a barátnőmet, és próbáltam arrébb húzni, távolabb az emberektől. Amikor úgy éreztem, már nem fognak minket elsodorni, ledobtam a táskát a lábamhoz.
  – Szia – mondta, és szinte vibrált az izgatottságtól. – Levágattad a hajad!
  Nem tudtam visszatartani a vigyorgást. Egy sasszem a csaj.
  – Tetszik?
  A kérdés hatására karcsú ujjak kezdtek matatni a szőkésbarna hajamban. Amikor beletúrt a megmaradt pár centis tincsekbe, gonosz mosolyra görbült a szája.
  – Véget ért egy korszak?
  Felnevettem.
  – Igen.
  – Miért hullámosak?
  – Magától csinálja.
  – Érdekes – mondta összevont szemöldökkel, mintha próbálna rájönni, mi a francért is lesz valakinek hullámosa a haja. – Cuki. Olyan kisfiús.
  – Inkább hallgass.
  Átfogtam az arcát, hogy végre megcsókoljam. Virágillat kúszott az orromba, ami emlékeket idézett fel bennem. Amikor a legutóbb éreztem a parfümjét, akkor is a karomban tartottam, annyi különbséggel, hogy kettesben lehettünk.
Tényleg nagyon meg akartam csókolni, de elrántotta a fejét. Döbbenten bámult mögém, lebiggyesztett szája egyértelművé tette, hogy nem tetszik neki az újabb meglepetés.
  – Ugye rosszul látok? – kérdezte félelmetes hangsúllyal.
  Tény, hogy nem volt időm figyelmeztetni Ákos jelenlétére. Vagy inkább az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy megúszom ezt a szitut, de ehelyett bebuktam.
  – Végre már – lépett oda hozzánk a plusz egy fő, mintha tök természetes lenne az ittléte.
  Lilla nyakába hajtottam a fejem, és el akartam veszni azokban a lágy, eperillatú tincsekben. Lilla még mindig sokkoltan ácsorgott, pedig ritkán áll el a szava. Nem így képzelte ezt a találkozást.
  Én se.
  – Szerintem húzzunk valamerre, mert gusztustalanul sok paraszt van itt – javasolta Ákos. – Tényleg itt akartok egymásnak esni?
  Terveztem.
  Ákos el is indult, de alig pár lépés után sürgetni kezdett, hogy haladjunk. Követtük az ünneprontót.
  – Mit keres itt? – sziszegte Lilla, miközben a tömegben kerülgettük az embereket. A zajtól alig hallottam a hangját. – És hová nyalta ki magát ennyire? Valami lánynál volt?
  – Nem. Buliban. Később elmondom, miért van itt.
  – Jó – mormolta fintorogva.
  A pályaudvar előtt beértük Ákost, aki a 4-6-ost szemelte ki magának. Lilla elsőként szállt fel a villamosra, aztán rögtön bedugta a vonaljegyet a kezelőbe, mert mindig félt, hogy ha bliccelni próbálna, lebukna. Ákosnak bérlete volt, és ezúttal én is elpazaroltam egy jegyet. Szó nélkül álltunk az egyik ajtó mellett, Ákos a telóját nyomkodta, én meg próbáltam rájönni, miért romlott el ez a nap.
  Lilla direkt reggeli vonatot választott, mert a szülei késő délutánig dolgoznak. Tetszett a terv egyszerűsége: kimegyek elé, hazajövünk, aztán együtt töltjük a napot az üres házban.
  Szép is lett volna.
  Később buszra szálltunk, útközben továbbra sem beszélgettünk, mert Ákos még mindig kómázott, Lilla meg valószínűleg magában fortyogott. Ha nem Ákosról lett volna szó, biztos, magasról tesz rá, hogy megzavartak minket, de mindenki tudja, hogy kettejüket összeengedni kockázatosabb, mint egy oroszlánviadal.
  A hídon mentünk át éppen, amikor Lilla megkérdezte, hogy a nap hátralévő részében is számítson-e Ákos jelenlétére.
  – Nem kell. Tegnap a Zeróban hagyta a kulcscsomóját, aztán elhúzott bulizni, reggel meg pofára esett, mert azt hitte, kizsebelték a klubban.
  Lilla az ablak felé fordult, a homlokát az üvegnek támasztotta.
  – Megérdemelte volna a hanyag disznó.
  – Lepasszolom neki a cuccát, aztán hazamegy.
  – Ez nálatok fiúknál valami betegség, hogy elhagyjátok a kulcsaitokat? – kérdezte.
  – Mi van?
  Előrángatta a trikó alól a nyakláncát, amin a kerítésen lévő lakat kulcsa lógott. Azt hittem, már túllépett ezen, így váratlanul ért a haragja.
  – Azóta se találtad meg, mi?
  – Nem – feleltem, de éreztem, hogy elő kell állnom valamivel. – De amúgy nem is terveztem, hogy leszedem onnan. Miért, te igen?
  – Persze, hogy nem – háborodott fel.
  – Akkor ezt megbeszéltük. Én is hosszútávra tervezek veled.
  Megsimogattam a haját, mire a napsütést idéző mosoly is visszaköltözött az arcára.
   – Utálom, hogy ennyivel leveszel a lábamról – panaszkodott.
  Dehogy utálta, és ez nagyon bejött nekem.
  Utazás közben alaposan szemügyre vettem, mert sokat barnult a nyáron, ami miatt a szeplői jobban látszódtak, és ettől az arca is megváltozott. Szívesen megszabadult volna tőlük, pedig ugyanúgy hozzátartoztak, mint a hajszíne vagy a zöld szeme. A körmeit a trikónál sötétebb pirosra festette, némelyikre apró köveket ragasztott. Az is tetszett.
  Viszont amikor Ákosra nézett, az állát makacsul megfeszítette, mint általában, amikor mérges. Vagy amikor Kovács piszkálja matekórán.
  Zavarta, hogy ennyire bámulom, mert fészkelődni kezdett. Kínjában elővette a mobilját, hogy zenét hallgasson, bedugta a fülébe az egyik fülhallgatót, a másikat felém nyújtotta. Ha nem is egyezett az ízlésünk, alapvetően nincs gond Lilla zenéivel. Épp a Prayer in C szólt, aztán az Foalstól az Inhaler.
Amikor megcsókoltam, Ákos a fejét rázta a túloldali ülésen.
  – Nyilvános helyen vagyunk ám! – kiáltott át hozzánk úgy, hogy az egész busz hallja. A köcsög.
  Lilla arcszíne vörösre váltott, mert jó néhányan felénk fordultak.
  – Ha egyszer belezúg egy csajba, kamatostul fogja visszakapni – suttogta a fülembe.


2015. szeptember 21., hétfő

Hírek - Sulijegyzetek 3.

Ősz van, úgyhogy joggal várjátok a friss infókat a Sulijegyzetek 3. részéről.
A jó hír az, hogy haladunk a munkával, vagyis hamarosan hozok nektek mindenfélét: végleges címet, fülszöveget, borítót, talán megjelenési dátumot is és természetesen részleteket a regényből.

És nehogy azt higgyétek, hogy én nem várom ám a megjelenést! Valami hihetetlenül különleges érzés a kész könyvet a kezemben tartani, alig várom, hogy megsimogathassam a borítóját, és kíváncsian várom a véleményeket is róla. :D <3



2015. szeptember 7., hétfő

Olvasói ajánlók

Lehetőség van rá, hogy a véleményetek, ajánlótok bekerüljön a megjelenő Sulijegyzetek-sorozat 3. részébe.
Írjátok meg nekem, miért szeretitek a sorozatot, mi tetszett benne, vagy bármi mást, ami eszetekbe jut, és amivel másoknak szívesen ajánlanátok a könyvemet. :)
Köszönöm mindenkinek, aki ír. Néhány sor elegendő, de életkort és (kereszt)nevet tüntessetek fel hozzá.


Az ajánlókat szeptember 20-ig várom üzenetben a Facebook oldalamra.
https://www.facebook.com/TaviKata




2015. június 12., péntek

Könyvheti beszámoló

Végre le tudtam ülni a gép elé, hogy megírjam a könyvheti összefoglalót. Elképesztő hétvége van mögöttem, és ezt úgy mondom, hogy nem sűrűn használnom az elképesztő szót. :)

Pénteken író-olvasó találkozóra voltam hivatalos Ceglédre, ahová vonattal mentem Szegedről. Szeretek vonatozni, de az izgatottság miatt alig bírtam végigülni a másfél órás utat. Aztán leszállás előtt jutott eszembe, hogy a fenébe is, még csak egy telefonszámot se adtam meg Jeneiné Ecseri Mariann könytárosnak, akivel már hetek óta leveleztünk, és úgy beszéltük meg, hogy kijön értem az állomásra. Persze logikailag egyértelmű volt, hol fog várni az állomáson, és szerencsésen meg is találtuk egymást.
Nem szeretek az utolsó pillanatban odaérni valahová, mert elővigyázatos vagyok, így maradt még időm körülnézni. (Általában már azon is mosolyognak az ismerősök, hogy komplett túlélőkészletet rámolok bele a táskámba - és nem csak utazáshoz, hanem simán munkába menet is -, de persze, amikor olyan elképesztő dolgok kellenek valakinek, mint a tű és cérna, akkor jó vagyok, hogy adjak.)
Tehát korábban érkeztem, és nem csak azért, mert féltem, hogy a semmiből két órás késést szed össze a vonat :), hanem azért is, mert szét akartam nézni a könyvtárban. Szakmai ártalom, könyvtárosnak tanultam. Akárhány könyvtárat láttam, sosem tudom megunni a hangulatot, ami odabent fogad.

Cegléden külön épületben van a felnőtt részleg és a gyermekkönyvtár, körülbelül két percre egymástól. Utóbbi egy régi polgári házból lett átalakítva, amit végül csak elfelejtettem lefotózni, és valójában a könyvtár összenyitható szobákból áll, ami nagyon hangulatos. Külön szobában vannak a kisebbeknek és a nagyobbaknak szóló könyvek, de engem egy ennél is különlegesebb helyre vártak.
Az ifjúsági könyvtár valami más... A gyerekkönyvtár egy külön része, olyan, mint egy klubhelyiség, fotelokkal, asztalokkal, válogatott könyveket tartalmazó könyvespolcokkal. Nagyon jól éreztem ott magam. Ha Cegléden laknék, szívesen beköltöznék oda délutánonként egy laptoppal a következő regényemet írni.
Persze a felnőttkönyvtár is tetszett ám, szó se róla, oda is elmentünk szétnézni. Meg fagyiztunk és beszélgettünk még a találkozó előtt. Mariannak innen is még egyszer köszönöm a kedves fogadtatást és a túravezetést Cegléd belvárosában.

Meglepődtem, hogy mennyi és milyen kérdést kaptam. Ahogy a hely, ahol voltunk, úgy a találkozó is kötetlen lett, nem volt külön kérdező, csak úgy beszélgettünk mindenféléről. És külön köszönöm a díszkíséretet a vasútállomásig, tudjátok, kinek szól. ;) Azután, hogy találkoztunk, nagyon jó érzés látni a neveteket egy-egy e-mailben, amit nekem küldtetek vagy egyszerűn csak a FB-oldalam statisztikájában. Persze bajban vagyok a nevekkel/arcokkal, ezúton is elnézést kérek azoktól, akinek valamiért mégsem  sikerült megjegyeznem a nevét.






Fáradtnak kellett volna lennem a melegtől és az utazástól, mégis rengeteg energiával telve indultam tovább Budapestre, ahol csak másnap dedikáltam. Amikor leszálltam a vonatról Zuglóban, már nem éreztem idegennek a fővárost, teljesen olyan volt, mintha itthon közlekednék, csak az utak forgalmasabbak, több sávosak és sokkal több az ember.

Szombaton dedikálás előtt körbejártam a Vörösmarty teret, de nem szántam rá sok időt, nekem nem kell. Míg a könyvtárakat bármikor szívesen járom, a könyves standok engem nem varázsolnak el, az nekem inkább a munkát juttatja eszembe. Ismerem a kiadók választékát és az újdonságokat is, és az egyetlen "külsős" író, akivel beszélgetni próbáltam, mert véletlenül pont ott volt a dedikálási idjén kívül, elég rossz benyomást tett rám alig egy perc alatt. Az én kedvelt íróimból tehát ennyi elég is volt.
Viszont köszönöm a Könyvmolyképzős munkatársaknak a figyelmességet és a "legyezőt" is. Elkelt, mert nagyon meleg volt, amikor épp nem volt nálam senki, és készült rólam egy fotó, annyira bágyadtnak tűntem rajta, mintha napok óta nem aludtam volna. Ez a Vörös Pöttyös FB oldal könyvhetes albumába került bele.
A dedikálásnál aztán megint megint ott tartottam, hogy a neveket próbáltam a hús-vér emberekkel összepárosítani, mert a FB profilképekről én aztán nem tudok felismerni senkit élőben, és beszélgetni is maradt idő. Ráadásul egy nagyon kedves egykori tanítványomnak is dedikálhattam a könyveimet, ami külön élmény volt. Jó lett volna személyesen is találkozni vele, de így is jó volt, hiszen a párja meglepetésnek szánta neki. 

Szerencsére sikerült pár mondatot váltanom az utánam dedikáló Zakály Vikivel, akivel általában mindig összefutok dedikáláson vagy könyvbemutatón, de valamelyikünk nem rá. Egyszer majd biztos sikerül leülni meginni egy kávét, mert nagyon jó lenne. Most sem volt időnk rá, mert eljött az idejük Kemese Fannival és Helena Silence-szel, nekem meg mennem kellett a Civil Rádióba, hiszen a Kultúrkoktél című műsor vendége voltam. Kozári Dorka meseíróval a villamoson akadtunk össze, hiszen ő is ugyanoda igyekezett, ahová én.  Vele is beszélgettünk útközben és később a rádióban várakozás közben, és végre belenézhettem a Marcsi mesékbe. Azóta is vigyorgok, amikor eszembe jut "anyamacska" és "apamacska". Ez valahogy annyira megfogott.
Eléggé más érzés belülről látni egy rádiót, és a mikrofon előtt ülni, mint azt én korábban gondoltam. Kicsit jobban féltem, mint kellett volna, persze nem voltam maradéktalanul elégedett. Miután visszahallgattam a beszélgetést, levontam pár tanulságot arra az esetre, ha lesz még ilyen. (Egyébkén hamarosan elérhető lesz a teljes interjú Youtube-on.)
Mielőtt elkezdtük, megkérdezték, van-e valamilyen különleges zeneigényem. Na, mit feleltem? Igen, Nickelback-et kértem, naná. Élő adás volt, így akkor szusszantam egyet, amíg betették a Rockstart.
A rádió egyébként arrafelé van, amerre a Sulijegyzetek-sorozat játszódik, bár Lilláék odébb laknak kicsit, de mondjuk Jázmin pont arrafelé lakik, úgyhogy beégettem magamnak a hely szellemét, mert régen jutottam el arra környékre.

Aznap már nem utaztam haza, túl fáradt voltam, így csak vasárnap indultam vissza Szegedre, hogy aztán otthon beszámolót tarthassak, majd bedőljek az ágyba.
A legjobb barátomat pedig köszönet illeti: Zsolti, megint kifogástalan vendéglátóm voltál Pesten, és utolérhetetlen, mennyei és fantasztikus a spenótos tésztád. :)