Ballépések - részlet (2)

A részlet novemberből való, egy félresikerült buli után történik. :)

   Vasárnap sokáig aludtam, és igyekeztem a házon belül maradni. Tudtam, hogy paranoiának hívják, amit művelek, de mégiscsak a szomszédban lakott egy potenciális merénylő, aki talán bosszút forralt ellenem.

   Hétfőn korán indultam el a suliba, és az ablakból jó alaposan körbekémleltem az előkertet, mielőtt kiléptem az utcára, nehogy belefussak Krisztiánba. Aztán villámgyorsan az iskolába tekertem, és az osztályterembe menekültem. Ott csak nincs félnivalóm, ugye?

   A helyemen ültem, és törit tanultam, mert másnap dogát írtunk Pintérnél. Ő az a fajta tanár, aki alapból nem bírja a magamfajta gyengeelméjűket, akiket szemernyit sem érdekelnek az Árpád-házi királyok, de  a füzetem helyett folyton az ajtó felé pislogtam.

   Nem jöttek. Egyikük sem. Úgy tűnt, se Krisztián, se Márk nem akar suliba jönni, ami valljuk be, elég fura.

   Hét ötvenötkor az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy mindkettejük széke üresen állt, nekem meg borzasztóan pisilnem kellett. Tudtam, hogy nem bírom végigülni az első órát, ki kell mennem előtte a mosdóba. Ha lett volna nálam tükör, előbb biztos kidugom az ajtón, hogy felmérjem a folyosót, tiszta-e, de kockáztatnom kellett. 

   Szerencsére semmi bajom nem lett. Egy perccel csengetés előtt léptem ki a mosdóból, és csak pár évfolyamtársunk kószált a folyosón.

   Mosolyogva fordultam be a terembe, hisz minden rendben volt.

   Legalábbis azt hittem.

   De akkor beleütköztem egy mellkasba.

   – Lil – hallottam meg a hátborzongató hangot, ami kétség kívül a mellkas tulajdonosához tartozott.

   Elszakítottam a tekintetem a piros póló látványától és felnéztem a srácra.

   – Szia, Márk – mondtam mosolyogva. Valószínűleg olyan vérszegény mosoly lett, hogy inkább fintornak látszódhatott.

   – Minden oké? – kérdeztem, és hátrébb léptem. Márk utánam lépett. 

   – Aha, minden oké – ezt úgy mondta, hogy kétségem se maradjon, hogy az ellenkezőjét gondolja. 

   Tovább hátráltam, de ő egyre közelített felém. Nem tűnt mérgesnek, inkább olyan közömbösnek, amivel persze rettenetesen összezavart.

   – Hová mész, Lil? Óránk lesz.

   Nem tudtam válaszolni, mert ezúttal hátulról ütköztem bele valakibe. Na, ne!

   – Tényleg, hová mész, Táncoslány? – hangzott az újabb hátborzongató kérdés.

   Csapdába estem. Krisztián a vállamra tette a kezét, de ez nem baráti gesztus volt, hanem afféle figyelmeztetés, hogy most nem mész innen sehová.

   Basszuskulcs!

  Az évfolyamtársak felszívódtak a folyosóról, úgyhogy csak én meg két szekrényméretű srác ácsorogtunk idekint, ráadásul addig hátráltam Márk elől, hogy az osztályteremtől is eltávolodtunk. 

   Egyedül voltam, és nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. Kiabáljak segítségért? Végül is csak totálisan és reménytelenül buggyantnak fognak utána elkönyvelni. 

   Szaporán vettem a levegőt, és próbáltam finoman kiszabadulni a fiúk által létrehozott gyűrűből, de sehogy se ment. Ha oldalra léptem, Márk elém lépett, Krisztián pedig követett. Elérhetetlenül távolinak tűnt az osztályterem.

   – Oké, győztetek. Sajnálom, hogy bezártalak titeket. Ne haragudjatok.

   – Nem haragszunk – mondta Krisztián lazán, aztán Márkra nézett. – Igaz? 

   Na, ekkor tudtam, hogy oltári nagy bajban vagyok. Ha Krisztián Márkkal haverkodik, akkor egyet tehetek: menekülök, méghozzá messzire. És sokáig nem is jövök vissza onnan.

   Márk közben elvigyorodott. A hideg futkosott a hátamon.

   – Igaz. Miért haragudnánk? 

   – Akkor bemehetnénk a terembe? – kérdeztem feszengve.

   Márk elállt előlem, és Krisztián is utamra engedett.

   Ezt megint nem értettem. Most meg ilyen könnyen elengednek?

   Lassú léptekkel indultam be az osztályterembe, mert nem láthattak rajtam, hogy tartok tőlük. Az ajtóból még visszanéztem rájuk.

   Érthetetlen jókedvvel bámultak rám.

   Újfent libabőrös lettem.