Próbaidős ötletek

Úgy döntöttem, írok a jövőbeli terveimről. Bár jelenleg a Sulijegyzetek-sorozat második része élvez abszolút elsőbbséget, azért a fantáziám szüntelenül dolgozik, mint az agyam egy csendes háttérprogramja. Ha épp nem köt le az, amit csinálok, vagy útközben vagyok, esetleg céltalanul bóklászom, akkor bizony a fantáziám ötletekkel bombáz. Valamin mindig agyalok. Problémákat kreálok, hogy megoldhassam őket, karaktereket alkotok, akiket egyszer majd felhasználhatok, vagy hangulatokat kergetek, ez utóbbi nálam amúgy is kedvelt elfoglaltság.
Azonban mindez csak afféle játék, az ilyen ötletek a „könnyen jött, könnyen ment” kategóriába tartoznak, nem ragaszkodom hozzájuk. Felesleges is lenne, hisz sose lesz annyi időm, hogy mindazt könyvvé gyúrjam, amit kitalálok.
Mégis... néha-néha mégis azt mondom: érdemes lenne akár egy teljes regény erejéig foglalkozni az adott témával. Ezért is találtam ki a „próbaidős ötletek” programot.


Mert akármiből nem lehet regényterv, ezt az utóbbi években elég jól megtanultam. Idővel rájöttem, hogy eleinte minden regénytervet szeretek, aztán a többségéből kiábrándulok. Tehát adok az ötletnek körülbelül egy hónap próbaidőt, és ha ezek után is elszántan meg akarom írni a sztorit, akkor regényterv lesz belőle. Ez persze még mindig nem jelenti azt, hogy valaha is regény lesz belőle.
Bonyolultnak hangzik? Nekem nem. Mindenki másképp ír, nekem sajnos korlátok kellenek, különben nem haladok, hanem letérek az útról.

És hogy mindezt miért mondtam el?
Nem is olyan rég még nem tudtam felelni arra a kérdésre, hogy tervezek-e a Sulijegyzetek-sorozaton kívül más ifjúsági regényt.
Ma azt mondanám: talán.

Az új év közeledtével próbáltam kitalálni, mit szeretnék elérni 2014-ben az írás terén. Mint mondtam, ez nem érinti a függőben lévő regénysorozatom ütemtervét, de szerettem volna távolabb tekinteni a Sulijegyzeteknél.
Ekkor jött egy ötlet.
Kapásból elutasítottam. Azt mondtam, nem! Igen, felkiáltójellel a végén.
Aztán persze elgondolkodtam, hogy pár éve még a Nyitótánc ötletére is ugyanígy reagáltam, és lám, ezt a regényemet elsőre sikerült kiadatni. Szóval nem biztos, hogy rossz dolog kerekedik ki valamiből, amit elsőre nem szeretnék.
Aztán teltek a napok. Rágódtam. Olyan szépen összeállt az egész! Még csak a fejemben létezett a sztori, de már kapott címet, ami nálam nagy dolog, ugyanis a címadással mindig bajban vagyok. Ha a kézirat korai szakaszában nincs meg, később már nem tudok címet adni a történetnek. Írtam hozzá fülszöveget is. Megtaláltam a megfelelő hangulatot. A Nyitótáncot kimondottan könnyed, szórakoztató regénynek szántam, de ez a másik komolyabb hangvételű lenne, részben a téma miatt. Persze nagyon drámai dologra tőlem nem kell számítani (egyelőre), abból jut elegendő a hétköznapokra. A szereplők és a történet váza is hamar megvolt. És utolsó érv ként szólt a megírása mellett, hogy ezzel a történettel visszakanyarodnék a krimi vonalhoz, amivel még mindig szeretek mazsolázgatni, de közben nem tagadnám meg a YA-hatást sem, ami elől jelenleg nem tudok elszökni.

Azonban az ötlet még mindig próbaidős, és ha át is kerül a tervek részlegre, egyelőre várnia kell a sorára.
Addig még hátravan néhány tánc. :)