Nyitótánc - 2. fejezet

Természetesen az évnyitó előtti éjszaka ébren hánykolódtam. Hiába szuggeráltam magamba, hogy részt vettem már pár tanévnyitón, és semmi különös nincs benne, megbuktam önhipnózisból. A DVD-lejátszóm narancssárga kijelzője 01:47-et mutatott. Pompás. Szemernyit sem éreztem magam álmosnak.

Lerúgtam magamról a vékony takarót, és az ablakhoz sétáltam. Az éjszakák napról napra hűvösebbé váltak, de nem zavart. Kiültem a párkányra, és az üres utcát kezdtem bámulni.

A XI. kerület egyik kertvárosában nőttem fel, ebben a házban, csupán egy háztömbnyire a vasúti sínektől. Az elhaladó vonatok tompa zaját már annyira megszoktam, hogy ha nem hallanám, hiányozna. Az éjszaka elhaladó vonatok tompa zaja ennél is többet jelentett nekem: megnyugtatott.

Amikor a nagyszüleimnél töltöm a nyarakat Szegeden, akkor is folyton a pályaudvar közelében sétálgatok. Szegeden valahogy minden sokkal csendesebb, és hiányzik ez a fajta háttérzaj. Na jó, sokkal több minden hiányzik. Nagyjából az egész főváros.

Az agyam folyamatosan pörgött. Én akartam mindenáron ebbe az iskolába jönni, és kizárólag anya kedvéért adtam be a jelentkezésemet egy másik suliba is. Egyébként holnap bármilyen iskolában kezdeném a tanévet, ugyanúgy izgulnék.

Sajnos az önhipnózishoz hasonlóan az észérvek sem segítettek. Ettől se nyugodtam meg. Eszembe jutott a Duna-parti nyílt napjának délutánja. A suli amúgy nem közvetlenül a Duna-parton áll, hanem beljebb, de ez úgy tűnik, nem érdekelte a névadókat. Miután odaadtam anyának az iskolában kapott tájékoztatót, majd meghallgatta a beszámolómat és megnézte a suli honlapját, csak ennyit mondott:

– Emelt szintű tánc, rajz és testnevelés csoport? Már értem, miért ezt választottad. Kedvedre táncolhatsz tanóra alatt, miközben sportoló fiúk vesznek körül.

– Hát persze anya! Ilyen sekélyes vagyok! – feleltem neki sértődötten. – Pontosan azért akarok a Duna-partiba jelentkezni, hogy álló nap a helyes sportolók után csorgassam a nyálam.

Később apára hárult a feladat, mint mindig, hogy megvigasztaljon.

– Ne hergeld magad! Anyád nem vív szellemi párbajt olyannal, aki nem érdemes rá.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy le van nyűgözve a választásodtól, de ezt neked sosem fogja bevallani.

A párkányon ültem, és az éjszakát bámultam. Végül háromnegyed óra múlva felhagytam az ablakban ücsörgéssel, és új időtöltést kerestem. Betettem egy DVD-t a lejátszóba, felvettem a fülhallgatót, és filmet néztem. A Step up még mindig benne volt a top 5-ös listámban, és hajnali négy után lett vége. Utána sikerült valahogy elaludnom.

Reggel természetesen táskás szemmel, fáradtan ébredtem.

Az évnyitó miatt egy harang alakú, fekete szoknyát és egy fehér pamutblúzt választottam a szekrényből, a hajamat pedig csattal fogtam össze. Hirtelen ötlettől vezérelve kutatni kezdtem az ékszeres dobozban, és előhalásztam belőle egy aranyláncot, amin a zöld szememhez passzoló jádeköves medál függött. Gyorsan felvettem a láncot is, majd kinéztem az ablakon a felhőtlen égre, és úgy döntöttem, hogy szandálban megyek.

A tükör előtt megérintettem a jádeköves medált, amit apától kaptam a ballagásomra. Anya egy új biciklivel lepett meg. Mindkettőnek örültem, de azért az ajándékválasztás elég jól jellemzi a szüleimet. Apu mindig jobban megértett, mert vele általában egy hullámhosszon voltunk, anya ellenben szörnyen gyakorlatias, és ez nem az én véleményem róla. Ezt ő állítja saját magáról.

Mivel előző este összepakoltam a táskámat, azzal már nem kellett foglalkoznom, csak felkaptam a székemről, és levánszorogtam a konyhába.

Egy falat kaja sem ment le a torkomon, és jobbnak tűnt hamar abbahagyni a reggelizést. Próbáltam anyát rávenni, hogy tegyen kivételt, és engedélyezzen nekem egy csésze kávét, de nem lágyult meg a szíve. Nemrég koffeinellenes hadjáratot indított, de a tiltás kizárólag rám vonatkozott. Végül apa vette a kezébe a nevelésemet, és készített nekem egy instant kávét.

– Ismerhetnéd a lányodat, Zsóka. Ha nem kap kávét, akkor útközben megáll egy pékségnél. Ezt akarod?

Apára vigyorogtam, és átvettem a felém nyújtott csészét. Anya összefont karral nézte a lázadásunkat. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában, és azt fontolgatja: tényleg megtenném?

Apu csípőből tudta erre a választ. Természetesen megtenném.

– Holnap már könnyebb lesz – mondta, megsejtve, mi jár a fejemben. Gyanítom, nem én vagyok az egyetlen ember, aki új helyen idegesen viselkedik.

– Általában segíteni szokott, hogy a másnapra koncentrálsz? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

– Általában nem.

– Hát, akkor kösz – morogtam, mire felnevetett.

Megráztam a fejem, és témát váltottam. Közöltem velük, hogy gyalog megyek a suliba, utána pedig biciklivel fogok járni.

– Biztos? – kérdezett vissza apa.

– Persze.

Szerencsére ismerték már annyira a dilijeimet, hogy nem akartak lebeszélni a gyalogútról. Tudták, hogy szükségem van a sétára, ezért nem erőltették tovább a témát.

Suliba menet zenét hallgattam. Nem sikerült elfáradnom, mire odaértem, és a gyomromat még mindig akkorának éreztem, mint egy pingponglabdát.

A suliépület egyébként nem valami nagy szám: négyemeletes, téglalap alapú, és a lehető legunalmasabb bézs árnyalatú. Emlékezetből tudtam, hogy főépület mögött egy kültéri sportpálya és két külön tornaterem áll. Az egyetlen, ami igazán tetszett, hogy az épület előtti széles, füves területen rengeteg padot láttam, ahol a diákok gyülekezhettek. Akadtak a padok közül szimplák, egymással szemben állók, és kör alakban elrendezettek is.

Sajnos, rengeteg felsőbb éves diák csoportosult a téren, akik előtt el kellett sétálnom. Velem ellentétben ők nem érezték magukat riadt üregi nyúlnak, mert magabiztosan beszélgettek, röhögtek és bandáztak.

Úgy éreztem, rá van írva a homlokomra, hogy elsős vagyok. Kíváncsi szempárok pillantottak rám, egyesek zavaróan bámultak. Egyre jobban kapkodtam a lábam, végül berontottam a suliba.

A főbejárat egy aulába nyílt, ahonnan néhány diák továbbkalauzolt a szemben lévő udvar felé. Köszönetképp az útbaigazításért megeresztettem egy vérszegény mosolyt, és továbbmentem.

Az udvaron is lézengtek páran, megnyugtató volt újra ennyi diák között lenni, és hallgatni, ahogy a stúdiósok a mikrofonnal és a technikával babrálnak.

Mivel krétával felírták a betonra, melyik osztálynak hol a helye, könnyű dolgom volt. Megkerestem a 9/a-t, és megálltam. Szerencsére nem egyedüliként álldogáltam ott, mert távolabb tőlem egy rövid, barna hajú srác támasztotta a falat. Egyértelműen ugyanabban a sávban állt, ahol én, tehát osztálytársak leszünk. Rögtön feltűnt, milyen széles válla van, és ebből gyanítottam, hogy nem a rajz- és nem is a tánccsoportba fog járni.

A srác felvonta a szemöldökét, és végignézett rajtam.

– Az első emeleten van a termünk.

– Ööö… köszi, de nem akarok felmenni. – Hálás voltam, amiért megszólított, és ráadásul segíteni akart, de a tarka virágmintás oldaltáskámat nem éreztem olyan nehéznek, hogy le akarjam tenni a teremben.

Ezután nem szólt egy szót sem, így odasétáltam mellé.

– Lilla vagyok – mutatkoztam be.

– Márk – felelte.

Itt aztán megint elakadtunk. Még tizenhét perc volt hátra az évnyitóig.

– Tulajdonképp lepakolhatok. Megmutatod, melyik a termünk?

Egyedül is odataláltam volna, mert korábban jártam már az iskolában, és egyébként sem hittem, hogy eltévednék, de kezdenem kellett valamit magammal.

A srác ellökte magát a faltól, és a fejével intett, hogy kövessem. Rövid ujjú, fehér inget viselt, és egy bő, fekete nadrágot, ami szinte teljesen rálógott a fekete sportcipőjére. Nagyon laza.

Visszamentünk az aulába, és abban a pillanatban, ahogy felléptem volna az első lépcsőfokra, belépett az iskolába egy háromtagú társaság. Aznap láttam őket így együtt, amikor hazajöttem Szegedről. Középen új szomszédom, Krisztián jött, balján az álmos tekintetű, jobbján a csokibarna bőrű haverja.

Krisztián biccentett nekem, aztán felemelte a tekintetét, és elnézett a fejem felett. Odafordultam, és rájöttem, hogy a két lépcsőfokkal feljebb álló Márkot nézi.

– Jössz? – kérdezte újonnan megismert osztálytársam, és látszólag nem érdekelte Krisztián fürkésző tekintete.

– Naná.

Nem is fordultam vissza. Minek? Krisztiánnal úgysem találjuk a közös hangot. Valahogy nem moccant onnan az ismeretségünk, hogy köszönünk a másiknak.

Közben Márk felvezetett az elsőre, a tizenhetes számú tanterembe, és körbemutatott odabent.

– Íme, négyévnyi kényszerű rabságunk színhelye – közölte unottan.

Tetszett a stílusa. A teremé kevésbé. Kopár, személytelen és unalmas volt. Egyelőre.

Köszöntem a bent lévő lányoknak, és beljebb léptem.

Két padsor volt, én az ablak mellettihez mentem. Sosem szerettem elöl ülni, ezért ledobtam a táskámat a harmadik padba, de nem közvetlenül az ablak melletti ülésre, hanem a másikra.

Márk még mindig az ajtóban állt, mintha arra várna, hogy végezzek. Rendes tőle, hogy nem hagy elanyátlanodni. Odamentem hozzá, és amikor kiléptem a folyosóra, egymás mellett indultunk vissza az udvarra. Mire leértünk, már nem voltunk egyedül.

Annyira a látványra koncentráltam, hogy megbotlottam.

Krisztiánék is ott álltak a 9/a-s felirat sorában, másik nyolc osztálytársunkkal együtt. Mindenkit megnéztem magamnak, és cserébe mindenki megnézett magának. Többnyire kíváncsian mértek végig, de akadt két lány, akik ellenséges tekintettel vizsgálgattak.

Szerettem volna elfordítani a fejem, de a büszkeségem nem engedte. A színpadon táncolás megtanított néhány dologra, és a legfontosabbak ezek közül, hogy legyek magabiztos, és viseljem el pókerarccal a kritikát. Megvan a maga ideje annak is, hogy véleményt nyilvánítsak, de ez nem az a pillanat volt.

Márk és én hátramentünk az iskolaépület falához, ahol korábban egyedül álldogált, és a falhoz dőlve várakoztunk.

Két perccel nyolc előtt a karórámra sandítottam. Akárhogy számoltam az osztályomat, egyvalaki hiányzott a tizenhatból.

Mint kiderült, korán aggódtam, a hiányzó még időben befutott.

Alig szólalt meg, én már tudtam, hogy a fiú nem százas, ugyanis így kezdte a bemutatkozást:

– Üdvözletem mélyen tisztelt osztálytársaim! Én is határtalanul örülök neki, hogy négy évig boldogítjuk egymást, de most elkotródnátok az útból? Utálok az első sorból szurkolni a dirinek. Nem lájkolom az évnyitó beszédeket.

Vigyorogva néztem, ahogy mindenkit félrelök az útjából, és elindul felénk. Valaki azonban az útját állta. Krisztián.

A vékony, szőke srác megtorpant, és megnézte magának, ki az a félkegyelmű, aki nem értette meg, mit jelent az, hogy „elkotródni az útból”.

Kihívója magas, izmos, hátragumizott hajú tuskó volt.

– Mi a gond? – kérdezte a szőke.

– Ebbe a suliba mindenkit beengednek? – kérdezett vissza Krisztián.

– Ja! Te vagy rá az élő példa. Elhúzol végre?

Krisztián vállat vont, és félreállt. Mindenki a jelenetet figyelte, bár nem mindenkin látszott, hogy érdekelné. A lányok, akik korábban úgy megnéztek, továbbra is fapofával álltak.

A szőke fiú odafordult egy pillanatra Krisztián haverjai felé, mintha nekik is mondani akarna valamit, de nem tudott, ugyanis a diri mikrofonpróbát tartott. Ebből mi csak egy éles, fülsüketítő hangot hallottunk. A kényesebb lányok fel is sikkantottak, a többiek némán tűrték a kínzó hanghatást.

A gyilkos hangtechnika elvonta a fiúk figyelmét egymásról, mire a szőke srác hátrafurakodott hozzánk, és megállt a másik oldalamon.

– Figyelj, vörös! – bökött oldalba, és rá kellett jöttem, hogy a „vörös”-t megszólításnak szánta. – Ha elalszom, ébressz fel, amikor vége! – ezzel leült az aszfaltra, nekidőlt az épületnek, majd a feje tetejéről a szemére lökte a napszemüvegét, és az eget kezdte figyelni.

Egymásra néztünk Márkkal. Láttam, ahogy a szája széle megrándul, aztán a válla is rázkódni kezd. Magában röhögött. Végül is, jó volt a műsor.

Tizenöt perccel később még jobb lett, ugyanis egy idősebb, őszes hajú tanár keveredett hozzánk, és komor arccal, az egyik ujját az ajkára szorítva jelzett nekünk, hogy meg ne szólaljunk.

Nem tettük, mert nem mertünk.

Arra gondoltam, hogy a srácnak tutira csukva van a szeme a napszemüveg mögött, különben kiszúrta volna a veszélyt. Ahogy az a barna öltönyös tanár nézte… Az arcán egy gyerekgyilkos beteges mosolya virított. Huh. Szerintem az a mosoly egy életen át elkíséri a gyengébb idegzetű tanulókat.

Hirtelen támadt rémületemben megrúgtam a srácot a lábammal.

– Vége van? – riadt fel, és rám nézett.

– Nincs.

– Akkor mi a francnak ébresztettél fel? – mordult rám, mire rámutattam a tanárra.

– Ó! – felelte, és feltápászkodott. Már minden osztálytársunk, a mellettünk lévő b-sek zöme és a távolból néhány c-s is minket figyelt.

– Neved? – érdeklődött a tanár mézesmázosan.

– Szalay Kristóf.

– Úgy gondolod, ez a megfelelő viselkedés egy évnyitón, Kristóf?

– Vegyem le a napszemüveget? – kérdezte a srác.

A fejemet fogtam. Ez hülye.

– Tudod, ki vagyok? – vallatta tovább a tanár.

– Tudnom kéne?

– Igen, kellene. Az igazgatónő alig tíz perce mutatott be, mint a leendő történelem tanárodat, de gondolom, akkor is aludtál. A nevem Pintér Károly, de neked ezentúl Pintér tanár úr. Amint megkapod az ellenőrződet az osztályfőnöködtől, fáradj fel vele az igazgatóiba. Odatalálsz, ugye?

– Nem gond – legyintett a srác, aztán gúnyosan hozzá tette. – Tanár úr.

Pintér erre letépte róla a szemüveget, és Kristóf ingének zsebébe tette. A mozdulat eleje brutálisra, a második fele elegánsra sikerült. Úgy látszik, Pintérrel jó lesz vigyázni. Kiszámíthatatlan.

Ahogy elment a tanár és elmúlt a veszély, a fejemet csóválva odafordultam a sráchoz.

– Gratulálok! Lehet, hogy első nap igazgatóit kapsz.

– Az egyéni rekord lenne, mert még sosem sikerült első nap szereznem egyet. De ezért nem fogok igazgatóit kapni.

Mivel annyira csalódottnak tűnt, vigyorogva megkérdeztem:

– Ugye kezelteted magad?

– Minden nap, Vörös. Minden elcseszett napon.

Furán néztem rá, de Kristóf csak megrázta a fejét, és nem indokolta meg az utolsó megjegyzését.

Az évnyitó hátralévő része viszonylag nyugodtan telt. Pintér elsétált felénk még egyszer, de másodjára nem tudott belekötni Kristófba.

Egyszer aztán a diri is befejezte a szövegelést, és elhallgatott a mikrofon.

Fellélegeztem.