Nyitótánc - 1. fejezet

A hőség és az utazás fáradtsága totál lezsibbasztott, de még ez sem tudta bennem elnyomni a lelkesedést, ami annak szólt, hogy újra Pesten voltam. Legfeljebb visszafogottabban lelkesedtem, mint máskor.

Már bántam, hogy nem esti vonattal jöttem, mert akkor elkerülhettem volna a fullasztó meleget. Ha anyán múlik, egyáltalán nem vonattal jövök, képes lett volna leautózni értem Szegedre. Sikerült lebeszélnem, így megelégedett azzal, hogy kijön az állomásra, és hazavisz kocsival.

Elég volt meglátnom anyut, és belém nyilallt, mennyire hiányzott. Három hét távollét alatt elhomályosul, hogy amúgy rendesen ki tudjuk egymást akasztani, mert anyu hajtépően rendszerető, engem viszont totál problémásnak tart. Bár ennél tudományosabban szokta magát kifejezni, amikor nekikezd a hegyi beszédnek. Szerinte abban az ellentmondásos életkorban vagyok, amikor teljesen nélkülözöm a józan észt és a logikát. Egyszer javasoltam neki, hogy ha tényleg így gondolja, adjon kölcsön a saját készletéből, mert kiábrándítóan józan tud lenni. Nem díjazta az ötletemet, mert válasz gyanánt simán fejbe csapott az újsággal.

Mindegy, két és fél hónap múlva tizenöt leszek, akkor majd kitalálhat valami mást a természetem és az életkorom összefüggéséről.

Az ősök mindig azt mondták, azért töltöm a szünidő nagy részét rokonoknál, hogy kiszakadjak a megszokott környezetből. Most először jutott eszembe, hogy a szüleimnek is jót tesz a külön töltött idő. Kiváltképp anyának, hisz olyan kisimultnak tűnt az arca, amilyennek ritkán láttam. Akár meg is sértődhettem volna rajta, hogy ez a nyugalom és üdeség az én hiányom következménye, de inkább ejtettem a témát.

Mindig a tanév kezdete előtt két héttel szoktam hazajönni, de sosem tűnt ilyen rövidnek az a két hét, mint idén. Ez az év más, mint a többi. Elkezdeni a középiskolát, új arcokat megismerni... Előre féltem.

Félúton jártunk hazafelé, amikor előbújt anya igazi természete. Tizenöt perc után nyúzni kezdett, a kisimult arcra pedig ráncok kerültek, ahogy összehúzta a szemét.

– Tudom, hogy fáradt vagy, de holnap szeretnék elmenni veled vásárolni. Mégiscsak a te iskolai felszerelésedről van szó, jó lenne, ha ott lennél. Nem hagynám az utolsó pillanatra.

– Mi lesz vacsira? – kérdeztem. Utálok vásárolni.

Sajnálatosan anya felvont szemöldöke és fintora egyértelművé tette, hogy nem tudtam hatékonyan kizökkenteni.

– Ne aggódj, nem maradsz éhen! – felelte hűvösen. – Viszont ha visszaemlékeznél pár pillanattal korábbra, akkor a vásárlásról beszéltünk.

Anyu sokkal jobban rápörgött az új tanévre, mint én, és elkezdett arról beszélni, mi mindenre lesz szükségem a középiskolában. Aztán arra kaptam fel a fejem, hogy ki kellene derítenem, mik lesznek a kötelező olvasmányok.

– Kötelezők? Anya, augusztus van.

– Épp azért.

– Tudom, mik a kötelezők. Például az Antigoné, csakhogy az dögunalmas. Néha még a nagyival sem értek szót, amikor a gyerekkoráról mesél, ami időrendileg úgy ötven éve történt. Elvárnád, hogy egy több száz éve íródott művel kínozzam magam?

– Kárpáti Lilla! Ne beszélj így a nagyanyádról!

– Oké, bocs. Tudod, hogy egyébként nincs bajom a nagyival.

– Tudom. Ami pedig az Antigonét illeti, nem több száz éve, hanem több ezer éve íródott. Elgondolkodhatnál rajta, miért maradt fenn ilyen sokáig, és azok a könyvek, amiket te olvasol, valószínűleg miért nem fognak.

A szememet forgattam. Néha kibírhatatlan az okoskodása. Komolyan. Kibírhatatlan.

– Majd akkor olvasom el a kötelezőket, amikor kérik.

– Igazán? Úgy vettem észre, egy ideje semmi olyat nem olvasol el, amiben a helyes fiúk nem isznak vért vagy nem növesztenek bundát – morogta.

– Biztos genetikai eredetű az érdeklődésem az ilyen könyvek iránt. Néztél már szét apa könyvespolcán? Amúgy pedig a regényhősnőkkel ellentétben én nem csípem, ha egy fiú a gyorséttermi kaja helyett a vénámra bukik.

– Ne feleselj! – förmedt rám. – Sosem a lényeget hallod meg!

Elvigyorodtam. Ilyenkor szokott nekiállni háborogni, milyen förtelmesen kamaszodom.

– Ha jól emlékeszem, az egész Antigoné körülbelül negyven oldal – mondta. – Nem fogsz belehalni, ha elolvasod még iskolakezdés előtt.

Ez bizony úgy hangzott, mint az anyai szigor megmásíthatatlan kinyilatkoztatása. Szóval ezt jelenti szülőnek lenni. Teljes érzéketlenséget a gyereked problémájára.

Míg én lélekben a másnapi tortúrára készültem, megérkeztünk haza. Anya a ház elé parkolta le a kombit, így rögtön kiszúrtam a furcsaságokat. Azonnal feleszméltem a kábaságból.

Az első számú furcsaság az volt, hogy a szomszéd ház előtt egy sötétkék városi terepjáró parkolt, amit ezelőtt sosem láttam. Nem mintha az összes szomszéd kocsiját fejből tudnám, de a többségét felismertem.

  A kettes számú furcsaság maga a ház volt. Amikor július elején leléptem, még kint volt az ablakában az eladó tábla. Mostanra eltűnt a felirat, és a párkányra valaki virágládákat rakott, melyekben piros muskátlik díszelegtek.

Anyára néztem, de őt láthatólag nem dúlta fel a muskátlik látványa.

– Új szomszédok? – kérdeztem.

Anya szórakozottan elmosolyodott.

– Igen, nem is mondtam? Havasiék egy hónapja költöztek ide.

Kiszálltam a kocsiból, és megbámultam a fehér falú házat, ami szinte vakított a visszaverődő napfény miatt. Az előző lakó lassan egy éve akart megszabadulni tőle, és már kezdtem azt hinni, hogy sosem talál új tulajt.

Nos, most talált.

Anya kivette az utazótáskámat meg a kisebb hátitáskámat a csomagtartóból, és az utóbbit a kezembe nyomta. Hátat fordítottam a muskátliknak, és átvágtam az előkerten.

– Kitalálom – dünnyögtem anyának menet közben. – Gyerekgyűlölő, hatvanas házaspár, akik alig várják, hogy átjöhessenek balhézni. Már hallom is: ne bőgessem a zenét, ne hordjam ide a barátaimat, a macskám véletlenül se tegye be a mancsát a kertjükbe, és ha csendháborításon kapnak, akkor nekem végem.

– Ettől nem kell félned. Velem egykorúak, a fiuk, Krisztián pedig csak egy évvel idősebb nálad. Ha tudni akarod, éppenséggel a választott gimnáziumodban találkoztam vele és az édesanyjával újra, mert Krisztián is idén kezdi a középiskolát.

Tudom, hogy seregnyi ponton fennakadhattam volna: például azon, hogy egy srác költözött a szomszédba, vagy azon, hogy most lesz kilencedikes, pedig egy évvel idősebb nálam, ráadásul az én „választott” gimnáziumomban, mégis a legapróbb szócska zavart a legjobban.

– Újra? – néztem rá kérdőn, miközben belökte az ajtót.

Abban a pillanatban mozgást láttam bal felől, és ösztönösen odakaptam a fejem.

Három fiút láttam a szomszéd ház előkertjében, de csak egyikük lehetett az új szomszédom. Találgattam, melyikük az, és a középső srác tűnt esélyesnek. Hármuk közül ő mutatott irántam valamiféle érdeklődést, bár ezt nem lány mivoltomnak, inkább a lakhelyemnek tudtam be.

Magas fiú volt, akinek szőkésbarna haja az álla vonaláig ért, és ebből a távolságból kék szeműnek láttam, de akár zöld szemű is lehetett. Erről még meg kellett bizonyosodnom. Az öltözéke egy világoskék farmerból, fekete sportcipőből és fehér pólóból állt, a jobb csuklóján pedig egy fakockából fűzött karkötő feszült. Ha választhattam volna aláfestő zenét ennek a jelenetnek (mármint amikor először megpillantom őt), biztosan egy Nickelback-szám lett volna a befutó. Az unokatesóm miatt egész nyáron Nickelbacket hallgattam, úgyhogy kis híján el is kezdtem dúdolni a sokszor énekelt refrént: Hey, hey, I wanna be a rockstar…

Tökéletesen ideillett.

A fiatalkorú rockisten bal oldalán atletikusabb alkatú, csokibarna bőrű fiú állt kosárlabdával a kezében, és teljesen úgy is nézett ki, mintha a középiskolai kosárlabdát népszerűsítő program reklámarca lenne. A harmadik fiú volt a legvékonyabb a társaságban, és kusza fekete tincseivel meg az álmos tekintetével nálam a könnyen megjegyezhető, de nem feltétlenül szimpatikus kategóriába került.

Anya észre sem vette, hogy lecövekeltem az ajtóban.

Amúgy hamar kiderült, hogy jól tippeltem. A csokibarna bőrű és az álmos tekintetű fiú elköszönt a rockistentől, és elindultak az ellenkező irányba.

A szomszédom viszont megállt egy helyben, és zsebre vágott kézzel bámult rám. Akármennyire is helyes volt, bántott az a kemény, vádló pillantás. Vagy egyszerűen a hirtelen jött rossz érzés zavart meg, ami elfogott. Amit nem tudtam megmagyarázni. Amitől mázsás súly telepedett a mellkasomra.

– Szia – nyögtem ki. Integetni azért nem akartam, mert elképzeltem magam kívülről: fiatal lány debil arccal integet. Kösz, inkább nem.

A srác azonban nem köszönt vissza, helyette elfordult, és elhúzott.

Milyen pofátlan! Volt ennek gyerekszobája? Hát nevelőnője? Illemtanára?

A válasz bizonyára három NEM lenne. Csupa nagybetűvel!

Értetlenül léptem be a házba, hogy magyarázatot követeljek anyától arra a „újra” megjegyzésre, és talán minden másra is, ami az elmúlt két percben történt.

***

Anya persze maratoni telefonbeszélgetésbe kezdett, úgyhogy meg kellett várnom aput. Szerencsére röviddel utánunk ért haza, és rögtön azzal kezdtem, hogy ki szeretném faggatni. Mivel apu még ott tartott, hogy megölelgesse rég nem látott lányát, és élménybeszámolóban is reménykedett, nehezen viselte, hogy letámadtam. Meg kellett harcolnunk az elsőbbségért.

Én nyertem. Apa munkából jött, és ilyenkor kicsit elrongyolódott az idegrendszere. Ráadásul mihamarabb vacsorázni szeretett volna, úgyhogy duplán bűntudatom lett, amiért erőszakoskodtam.

– Alig vagy itthon egy órája, máris átváltoztál sárkánybébivé. Mi történt? – fintorgott.

– Csak szeretném, ha mesélnél Havasiékról. Kérlek!

– Most miért nem kamaszodsz? Miért nem mondod, hogy hagyjalak békén az időszámítás előtti sztorijaimmal?

– Apa!

– Jó, jó! – Gyengéden végigsimított a hajamon. Egyre kevésbé bírtam elviselni ezt a szokását, de ezúttal nem rántottam el a fejem.

– Van már kilenc éve is, hogy anyád azzal jött haza a patikából, hogy megismerkedett egy nagyon kedves anyukával és a tündéri kisfiával.

Krisztián, mint tündéri kisfiú? Az előbb semmi tündérit nem láttam benne.

– Szerintem elég volt közös témának az anyaság meg a gyereknevelés, és már össze is barátkoztak. Te öt voltál akkor, Krisztián pedig hat.

Aztán jött, ami ilyenkor szokott. Párszor elhívtuk őket hozzánk, de később kikoptunk egymás életéből.

– Van még valami?

Apa az ablakhoz lépett, és kibámult rajta. Elképzeltem, mit láthat odakint. A szemközti szomszédunk kutyája és a távolabbi autószerelő műhely előtt parkoló kocsik esélyesek voltak. Mindenesetre nagyon lekötötte a figyelmét a látvány.

– Szóval van – vontam le a következtetést a viselkedéséből.

– Mindig is sok figyelmet igényelő gyerek voltál – folytatta. – Családi összejövetelt tartottunk, és valamin összevesztetek Krisztiánnal. Már így is rosszkedvű volt aznap. Te a rokonoknak produkáltad magad valami tánccal, és miután jó sokáig ünnepelt mindenki, odamentél hozzá. Aztán sírni kezdtél, és Krisztiánt hibáztattad, hogy bántott, ő meg azt mondta, nem csinált semmit.

Ekkor intett, hogy menjek vele, és előkeresett pár régi fotót. Ahogy végignéztem őket, akaratlanul is elmosolyodtam. Azokon a fotókon tényleg egy tündéri kisfiút láttam. És tényleg rosszkedvűnek látszott.

Apa persze nem ok nélkül adta nekem ezeket a képeket, mert végül beugrott egy emlék.

Tényleg ismertem Krisztiánt! Normális, hogy ilyen nehezen emlékszem vissza a gyerekkoromra?

– Krisztiánnak az volt velem a baja, hogy rám figyeltek helyette? – néztem apura.

– A szülei egy nappal korábban mondták el neki, hogy elköltöznek a városból, mert az édesapja máshol kapott munkát. – válaszolt. – Krisztián nem igazán tudta feldolgozni a költözést.

– Ezért beszólt nekem. Milyen eredeti.

– Gyerek volt, aki gyerekes megoldáshoz folyamodott. Ahogy te is. Még kétszer találkoztunk velük, és mindkétszer hisztizni kezdtél, hogy nem akarsz Krisztiánnal beszélni.

Ez már nem rémlett, de a mellkasomon lévő nyomás továbbra is ott volt.

Lehet, hogy azért nézett rám olyan csúnyán, mert nem jóféle emlékei vannak rólam?

– Míg Szegeden voltál, anyád bement az iskoládba, mert elkeverték a papírjaidat, és ott találkozott Laurával, Krisztián édesanyjával. Havasiék akkor intéztek mindent egyszerre: a költözést, az új munkájukat meg az iskolát Krisztiánnak.

– De Krisztián egy évvel idősebb nálam! Miért most kezdi a gimit?

– Annyit tudok, hogy egy ideig Ausztriában is éltek, ami miatt Krisztiánnak kiesett egy év az iskolából. Egyébként kosárlabdázik.

– Nagyszerű – mondtam gúnyosan, bár magam sem tudtam, miért olyan ellenszenves egy fiú, akivel tíz évvel ezelőtt beszéltem utoljára. Jobban mondva veszekedtem vele.

Még estefelé is ezen agyaltam, amikor a kertben sétálgattam. Moneypenny, a cicám a lábam körül tekergőzött, mert örült nekem, vagy rosszabb esetben fel akart buktatni. Mindkét variációt lehetségesnek tartottam, mert nehezen viseli, ha sokáig nem lát.

Egészen addig remekül ment a feltöltődés az „otthon, édes otthon” hangulattal, amíg oda nem pillantottam a szomszédos kert végébe. Nagyjából ez az egyetlen rész a két telek határán, ahol nem olyan sűrű a növényzet, mint egy dzsungelben. Ezért láthattam meg Krisztiánt.

Megdermedtem.

Nem vettem levegőt. Nem én. Szerintem az őzike sem lélegzik, amikor rájön, hogy a farkasok kiszemelték őt vacsorának.

– Szia! – mondta, és már-már mosolygott. A drótkerítésbe kapaszkodott, és az arra felfutott kúszónövény egyik apró sárga virágát babrálta. Gyanítottam, hogy nem azért gázolt át az elvadult fűcsomókon idáig, hogy virágokat simogasson, és megcsodálja az idei nyár legrózsaszínűbb naplementéjét.

Ráadásul attól a mosolytól teljes rövidzárlat állt be nálam. Ilyenkor szokta apa azt mondani, hogy az agyának újra kell bootolnia. Hát, az enyémnek is kellett volna egy reset gomb, ami törölné a memóriám zavaros részeit.

Ki akartam hátrálni ebből a szituációból. Nem szeretem, ha valaki az után játssza az udvariast, hogy bunkózott velem.

– Asszem, én már köszöntem – nyögtem ki sértetten, majd lehajoltam Moneypennyért. Mivel a rengeteg vörös hajam az arcomba hullott, csak a szemem sarkából láttam, hogy karba fonja a kezét, és megtámaszkodik az egyik fánál.

Elhatároztam, hogy nem fogok vele beszélgetni. Felkaptam a cicámat, hátat fordítottam neki, és elindultam a házba. Teljesen elment a kedvem a kerti sétától.

Lehet, hogy óvodás módjára reagáltam, de kicsit sem érdekel.

Aztán beugrott, hogy egy suliba fogok vele járni. Sőt! A Duna-partiban a különféle tagozatos diákok akár egy osztályba is kerülhetnek. Egy kicsit innen is, egy kicsit onnan is. Mi van, ha nem is évfolyamtársak, hanem egyenesen osztálytársak leszünk?

Ezt. Rohadtul. Nem. Szeretném.

Elég para az új suli anélkül is, hogy a bosszantó szomszéd sráccal is meg kelljen birkóznom.

Biztos, hogy ez valamiféle büntetés.

A sorsé.

Vagy a végzeté.

Vagy az előző életemé.

Totál gáz mindegyik.