A
hőség és az utazás fáradtsága totál lezsibbasztott, de még ez
sem tudta bennem elnyomni a lelkesedést, ami annak szólt, hogy újra
Pesten voltam. Legfeljebb visszafogottabban lelkesedtem, mint máskor.
Már
bántam, hogy nem esti vonattal jöttem, mert akkor elkerülhettem
volna a fullasztó meleget. Ha anyán múlik, egyáltalán nem
vonattal jövök, képes lett volna leautózni értem Szegedre.
Sikerült lebeszélnem, így megelégedett azzal, hogy kijön az
állomásra, és hazavisz kocsival.
Mindegy,
két és fél hónap múlva tizenöt leszek, akkor majd kitalálhat
valami mást a természetem és az életkorom összefüggéséről.
Az
ősök mindig azt mondták, azért töltöm a szünidő nagy részét
rokonoknál, hogy kiszakadjak a megszokott környezetből. Most
először jutott eszembe, hogy a szüleimnek is jót tesz a külön
töltött idő. Kiváltképp anyának, hisz olyan kisimultnak tűnt
az arca, amilyennek ritkán láttam. Akár meg is sértődhettem
volna rajta, hogy ez a nyugalom és üdeség az én hiányom
következménye, de inkább ejtettem a témát.
Mindig
a tanév kezdete előtt két héttel szoktam hazajönni, de sosem
tűnt ilyen rövidnek az a két hét, mint idén. Ez az év más,
mint a többi. Elkezdeni a középiskolát, új arcokat megismerni...
Előre féltem.
Félúton
jártunk hazafelé, amikor előbújt anya igazi természete. Tizenöt
perc után nyúzni kezdett, a kisimult arcra pedig ráncok kerültek,
ahogy összehúzta a szemét.
– Tudom,
hogy fáradt vagy, de holnap szeretnék elmenni veled vásárolni.
Mégiscsak a te iskolai felszerelésedről van szó, jó lenne, ha
ott lennél. Nem hagynám az utolsó pillanatra.
– Mi
lesz vacsira? – kérdeztem. Utálok vásárolni.
Sajnálatosan
anya felvont szemöldöke és fintora egyértelművé tette, hogy nem
tudtam hatékonyan kizökkenteni.
– Ne
aggódj, nem maradsz éhen! – felelte hűvösen. – Viszont ha
visszaemlékeznél pár pillanattal korábbra, akkor a vásárlásról
beszéltünk.
Anyu
sokkal jobban rápörgött az új tanévre, mint én, és elkezdett
arról beszélni, mi mindenre lesz szükségem a középiskolában.
Aztán arra kaptam fel a fejem, hogy ki kellene derítenem, mik
lesznek a kötelező olvasmányok.
– Kötelezők?
Anya, augusztus van.
– Épp
azért.
– Tudom,
mik a kötelezők. Például az Antigoné, csakhogy az dögunalmas.
Néha még a nagyival sem értek szót, amikor a gyerekkoráról
mesél, ami időrendileg úgy ötven éve történt. Elvárnád, hogy
egy több száz éve íródott művel kínozzam magam?
– Kárpáti
Lilla! Ne beszélj így a nagyanyádról!
– Oké,
bocs. Tudod, hogy egyébként nincs bajom a nagyival.
– Tudom.
Ami pedig az Antigonét illeti, nem több száz éve, hanem több
ezer éve íródott. Elgondolkodhatnál rajta, miért maradt fenn
ilyen sokáig, és azok a könyvek, amiket te olvasol, valószínűleg
miért nem fognak.
A
szememet forgattam. Néha kibírhatatlan az okoskodása. Komolyan.
Kibírhatatlan.
– Majd
akkor olvasom el a kötelezőket, amikor kérik.
– Igazán?
Úgy vettem észre, egy ideje semmi olyat nem olvasol el, amiben a
helyes fiúk nem isznak vért vagy nem növesztenek bundát –
morogta.
– Biztos
genetikai eredetű az érdeklődésem az ilyen könyvek iránt.
Néztél már szét apa könyvespolcán? Amúgy pedig a
regényhősnőkkel ellentétben én nem csípem, ha egy fiú a
gyorséttermi kaja helyett a vénámra bukik.
– Ne
feleselj! – förmedt rám. – Sosem a lényeget hallod meg!
Elvigyorodtam.
Ilyenkor szokott nekiállni háborogni, milyen förtelmesen
kamaszodom.
– Ha
jól emlékeszem, az egész Antigoné körülbelül negyven oldal –
mondta. – Nem fogsz belehalni, ha elolvasod még iskolakezdés
előtt.
Ez
bizony úgy hangzott, mint az anyai szigor megmásíthatatlan
kinyilatkoztatása. Szóval ezt jelenti szülőnek lenni. Teljes
érzéketlenséget a gyereked problémájára.
Míg
én lélekben a másnapi tortúrára készültem, megérkeztünk
haza. Anya a ház elé parkolta le a kombit, így rögtön kiszúrtam
a furcsaságokat. Azonnal feleszméltem a kábaságból.
Az
első számú furcsaság az volt, hogy a szomszéd ház előtt egy
sötétkék városi terepjáró parkolt, amit ezelőtt sosem láttam.
Nem mintha az összes szomszéd kocsiját fejből tudnám, de a
többségét felismertem.
A
kettes számú furcsaság maga a ház volt. Amikor július elején
leléptem, még kint volt az ablakában az eladó tábla. Mostanra
eltűnt a felirat, és a párkányra valaki virágládákat rakott,
melyekben piros muskátlik díszelegtek.
Anyára
néztem, de őt láthatólag nem dúlta fel a muskátlik látványa.
– Új
szomszédok? – kérdeztem.
Anya
szórakozottan elmosolyodott.
– Igen,
nem is mondtam? Havasiék egy hónapja költöztek ide.
Kiszálltam
a kocsiból, és megbámultam a fehér falú házat, ami szinte
vakított a visszaverődő napfény miatt. Az előző lakó lassan
egy éve akart megszabadulni tőle, és már kezdtem azt hinni, hogy
sosem talál új tulajt.
Nos,
most talált.
Anya
kivette az utazótáskámat meg a kisebb hátitáskámat a
csomagtartóból, és az utóbbit a kezembe nyomta. Hátat
fordítottam a muskátliknak, és átvágtam az előkerten.
– Kitalálom
– dünnyögtem anyának menet közben. – Gyerekgyűlölő,
hatvanas házaspár, akik alig várják, hogy átjöhessenek
balhézni. Már hallom is: ne bőgessem a zenét, ne hordjam ide a
barátaimat, a macskám véletlenül se tegye be a mancsát a
kertjükbe, és ha csendháborításon kapnak, akkor nekem végem.
– Ettől
nem kell félned. Velem egykorúak, a fiuk, Krisztián pedig csak egy
évvel idősebb nálad. Ha tudni akarod, éppenséggel a választott
gimnáziumodban találkoztam vele és az édesanyjával újra, mert
Krisztián is idén kezdi a középiskolát.
Tudom,
hogy seregnyi ponton fennakadhattam volna: például azon, hogy egy
srác költözött a szomszédba, vagy azon, hogy most lesz
kilencedikes, pedig egy évvel idősebb nálam, ráadásul az én
„választott” gimnáziumomban, mégis a legapróbb szócska
zavart a legjobban.
– Újra?
– néztem rá kérdőn, miközben belökte az ajtót.
Abban
a pillanatban mozgást láttam bal felől, és ösztönösen
odakaptam a fejem.
Három
fiút láttam a szomszéd ház előkertjében, de csak egyikük
lehetett az új szomszédom. Találgattam, melyikük az, és a
középső srác tűnt esélyesnek. Hármuk közül ő mutatott
irántam valamiféle érdeklődést, bár ezt nem lány mivoltomnak,
inkább a lakhelyemnek tudtam be.
Magas
fiú volt, akinek szőkésbarna haja az álla vonaláig ért, és
ebből a távolságból kék szeműnek láttam, de akár zöld szemű
is lehetett. Erről még meg kellett bizonyosodnom. Az öltözéke
egy világoskék farmerból, fekete sportcipőből és fehér pólóból
állt, a jobb csuklóján pedig egy fakockából fűzött karkötő
feszült. Ha választhattam volna aláfestő zenét ennek a
jelenetnek (mármint amikor először megpillantom őt), biztosan egy
Nickelback-szám lett volna a befutó. Az unokatesóm miatt egész
nyáron Nickelbacket hallgattam, úgyhogy kis híján el is kezdtem
dúdolni a sokszor énekelt refrént: Hey, hey, I wanna be a
rockstar…
Tökéletesen
ideillett.
A
fiatalkorú rockisten bal oldalán atletikusabb alkatú, csokibarna
bőrű fiú állt kosárlabdával a kezében, és teljesen úgy is
nézett ki, mintha a középiskolai kosárlabdát népszerűsítő
program reklámarca lenne. A harmadik fiú volt a legvékonyabb a
társaságban, és kusza fekete tincseivel meg az álmos tekintetével
nálam a könnyen megjegyezhető, de nem feltétlenül szimpatikus
kategóriába került.
Anya
észre sem vette, hogy lecövekeltem az ajtóban.
Amúgy
hamar kiderült, hogy jól tippeltem. A csokibarna bőrű és az
álmos tekintetű fiú elköszönt a rockistentől, és elindultak az
ellenkező irányba.
A
szomszédom viszont megállt egy helyben, és zsebre vágott kézzel
bámult rám. Akármennyire is helyes volt, bántott az a kemény,
vádló pillantás. Vagy egyszerűen a hirtelen jött rossz érzés
zavart meg, ami elfogott. Amit nem tudtam megmagyarázni. Amitől
mázsás súly telepedett a mellkasomra.
– Szia
– nyögtem ki. Integetni azért nem akartam, mert elképzeltem
magam kívülről: fiatal lány debil arccal integet. Kösz, inkább
nem.
A srác
azonban nem köszönt vissza, helyette elfordult, és elhúzott.
Milyen
pofátlan! Volt ennek gyerekszobája? Hát nevelőnője? Illemtanára?
A
válasz bizonyára három NEM lenne. Csupa nagybetűvel!
Értetlenül
léptem be a házba, hogy magyarázatot követeljek anyától arra a
„újra” megjegyzésre, és talán minden másra is, ami az elmúlt
két percben történt.
***
Anya
persze maratoni telefonbeszélgetésbe kezdett, úgyhogy meg kellett
várnom aput. Szerencsére röviddel utánunk ért haza, és rögtön
azzal kezdtem, hogy ki szeretném faggatni. Mivel apu még ott
tartott, hogy megölelgesse rég nem látott lányát, és
élménybeszámolóban is reménykedett, nehezen viselte, hogy
letámadtam. Meg kellett harcolnunk az elsőbbségért.
Én
nyertem. Apa munkából jött, és ilyenkor kicsit elrongyolódott az
idegrendszere. Ráadásul mihamarabb vacsorázni szeretett volna,
úgyhogy duplán bűntudatom lett, amiért erőszakoskodtam.
– Alig
vagy itthon egy órája, máris átváltoztál sárkánybébivé. Mi
történt? – fintorgott.
– Csak
szeretném, ha mesélnél Havasiékról. Kérlek!
– Most
miért nem kamaszodsz? Miért nem mondod, hogy hagyjalak békén az
időszámítás előtti sztorijaimmal?
– Apa!
– Jó,
jó! – Gyengéden végigsimított a hajamon. Egyre kevésbé bírtam
elviselni ezt a szokását, de ezúttal nem rántottam el a fejem.
– Van
már kilenc éve is, hogy anyád azzal jött haza a patikából, hogy
megismerkedett egy nagyon kedves anyukával és a tündéri
kisfiával.
Krisztián,
mint tündéri kisfiú? Az előbb semmi tündérit nem láttam benne.
– Szerintem
elég volt közös témának az anyaság meg a gyereknevelés, és
már össze is barátkoztak. Te öt voltál akkor, Krisztián pedig
hat.
Aztán
jött, ami ilyenkor szokott. Párszor elhívtuk őket hozzánk, de
később kikoptunk egymás életéből.
– Van
még valami?
Apa az
ablakhoz lépett, és kibámult rajta. Elképzeltem, mit láthat
odakint. A szemközti szomszédunk kutyája és a távolabbi
autószerelő műhely előtt parkoló kocsik esélyesek voltak.
Mindenesetre nagyon lekötötte a figyelmét a látvány.
– Szóval
van – vontam le a következtetést a viselkedéséből.
– Mindig
is sok figyelmet igényelő gyerek voltál – folytatta. – Családi
összejövetelt tartottunk, és valamin összevesztetek Krisztiánnal.
Már így is rosszkedvű volt aznap. Te a rokonoknak produkáltad
magad valami tánccal, és miután jó sokáig ünnepelt mindenki,
odamentél hozzá. Aztán sírni kezdtél, és Krisztiánt
hibáztattad, hogy bántott, ő meg azt mondta, nem csinált semmit.
Ekkor
intett, hogy menjek vele, és előkeresett pár régi fotót. Ahogy
végignéztem őket, akaratlanul is elmosolyodtam. Azokon a fotókon
tényleg egy tündéri kisfiút láttam. És tényleg rosszkedvűnek
látszott.
Apa
persze nem ok nélkül adta nekem ezeket a képeket, mert végül
beugrott egy emlék.
Tényleg
ismertem Krisztiánt! Normális, hogy ilyen nehezen emlékszem vissza
a gyerekkoromra?
– Krisztiánnak
az volt velem a baja, hogy rám figyeltek helyette? – néztem
apura.
– A
szülei egy nappal korábban mondták el neki, hogy elköltöznek a
városból, mert az édesapja máshol kapott munkát. – válaszolt.
– Krisztián nem igazán tudta feldolgozni a költözést.
– Ezért
beszólt nekem. Milyen eredeti.
– Gyerek
volt, aki gyerekes megoldáshoz folyamodott. Ahogy te is. Még
kétszer találkoztunk velük, és mindkétszer hisztizni kezdtél,
hogy nem akarsz Krisztiánnal beszélni.
Ez már
nem rémlett, de a mellkasomon lévő nyomás továbbra is ott volt.
Lehet,
hogy azért nézett rám olyan csúnyán, mert nem jóféle emlékei
vannak rólam?
– Míg
Szegeden voltál, anyád bement az iskoládba, mert elkeverték a
papírjaidat, és ott találkozott Laurával, Krisztián
édesanyjával. Havasiék akkor intéztek mindent egyszerre: a
költözést, az új munkájukat meg az iskolát Krisztiánnak.
– De
Krisztián egy évvel idősebb nálam! Miért most kezdi a gimit?
– Annyit
tudok, hogy egy ideig Ausztriában is éltek, ami miatt Krisztiánnak
kiesett egy év az iskolából. Egyébként kosárlabdázik.
– Nagyszerű
– mondtam gúnyosan, bár magam sem tudtam, miért olyan
ellenszenves egy fiú, akivel tíz évvel ezelőtt beszéltem
utoljára. Jobban mondva veszekedtem vele.
Még
estefelé is ezen agyaltam, amikor a kertben sétálgattam.
Moneypenny, a cicám a lábam körül tekergőzött, mert örült
nekem, vagy rosszabb esetben fel akart buktatni. Mindkét variációt
lehetségesnek tartottam, mert nehezen viseli, ha sokáig nem lát.
Egészen
addig remekül ment a feltöltődés az „otthon, édes otthon”
hangulattal, amíg oda nem pillantottam a szomszédos kert végébe.
Nagyjából ez az egyetlen rész a két telek határán, ahol nem
olyan sűrű a növényzet, mint egy dzsungelben. Ezért láthattam
meg Krisztiánt.
Megdermedtem.
Nem
vettem levegőt. Nem én. Szerintem az őzike sem lélegzik, amikor
rájön, hogy a farkasok kiszemelték őt vacsorának.
– Szia!
– mondta, és már-már mosolygott. A drótkerítésbe
kapaszkodott, és az arra felfutott kúszónövény egyik apró sárga
virágát babrálta. Gyanítottam, hogy nem azért gázolt át az
elvadult fűcsomókon idáig, hogy virágokat simogasson, és
megcsodálja az idei nyár legrózsaszínűbb naplementéjét.
Ráadásul
attól a mosolytól teljes rövidzárlat állt be nálam. Ilyenkor
szokta apa azt mondani, hogy az agyának újra kell bootolnia.
Hát, az enyémnek is kellett volna egy reset
gomb,
ami törölné a memóriám zavaros részeit.
Ki
akartam hátrálni ebből a szituációból. Nem szeretem, ha valaki
az után játssza az udvariast, hogy bunkózott velem.
– Asszem,
én már köszöntem – nyögtem ki sértetten, majd lehajoltam
Moneypennyért. Mivel a rengeteg vörös hajam az arcomba hullott,
csak a szemem sarkából láttam, hogy karba fonja a kezét, és
megtámaszkodik az egyik fánál.
Elhatároztam,
hogy nem fogok vele beszélgetni. Felkaptam a cicámat, hátat
fordítottam neki, és elindultam a házba. Teljesen elment a kedvem
a kerti sétától.
Lehet,
hogy óvodás módjára reagáltam, de kicsit sem érdekel.
Aztán
beugrott, hogy egy suliba fogok vele járni. Sőt! A Duna-partiban a
különféle tagozatos diákok akár egy osztályba is kerülhetnek.
Egy kicsit innen is, egy kicsit onnan is. Mi van, ha nem is
évfolyamtársak, hanem egyenesen osztálytársak leszünk?
Ezt.
Rohadtul. Nem. Szeretném.
Elég
para az új suli anélkül is, hogy a bosszantó szomszéd sráccal
is meg kelljen birkóznom.
Biztos,
hogy ez valamiféle büntetés.
A
sorsé.
Vagy a
végzeté.
Vagy
az előző életemé.
Totál
gáz mindegyik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése