Kezdetnek...

Sokáig gondolkodtam, hol is kezdjem. Talán célszerű a miértek megválaszolásával. Azért indítottam a blogot, hogy a történeteimmel és az írás közben felmerülő témákkal és kérdésekkel foglalkozhassam. Kilenc éve kezdtem el írni, és azóta is félig-meddig a fantáziavilágomban élek. Szerintem ez az írás legizgalmasabb része: hogy kávézás közben azon agyalok, miként törhetne be pár kamaszlány egy iskolai öltözőbe, vagy napozás közben egy kétbalkezes boszorkány bosszúságait fűzöm történetté, de előfordult már, hogy a „Mivel töltötted a hétvégét?” kérdésre legszívesebben azt feleltem volna: elterveztem egy gyilkosságot – persze csak a regényem kedvéért.

Hát… ilyen egy átlagos nap a fejemben.

Az ötleteim a kezdetektől regény vagy ritkább esetben novella formájába kívánkoztak, és elég sokáig kizárólag én olvashattam őket.  Nem tudnék egyetlen indokot megnevezni, miért rejtegettem annyira a történeteimet. Önbizalomhiány miatt? Mert eleinte akadtak olyanok, akik nem vettek komolyan? Mert időre volt szükségem, hogy megtaláljam a saját hangom? Mert kényelmes volt hobbiírónak lenni, aki magát szórakoztatja, és egyben elzárkózni a kritikáktól is?

Azt hiszem, mindezért együttvéve.

A hozzáállásom mára megváltozott, mert a fent említett körülmények is megváltoztak, és ez tökéletes hely ahhoz, hogy elmeséljem, hogyan történt. Elvégre ezért is akartam a blogot, hogy leírhassam az ilyenfajta tapasztalataimat.

Amikor tavaly novemberben a Könyvmolyképző Kiadó meghirdette a II. Aranymosás regény- és mesepályázatot, beneveztem a legutoljára írt regényemet, a Sulijegyzeteket.
A hosszú élménybeszámolót a pályázatról ezúttal mellőzöm, de annyit mindenesetre elmondok, hogy szélesebb körből kaptam véleményeket, amire szükségem is volt. Ráadásul azt az örömöt is átélhettem, hogy másoknak is tetszik az írásom.
Aztán a Sulijegyzetek megkapta a két pozitív lektori értékelést, ami ahhoz kell, hogy a regény a kiadóvezető elé kerülhessen, aki a végleges döntést hozza meg a könyv sorsát illetően. (Jelenleg itt tart a pályázat.)
Emlékszem, amikor megláttam a pozitív értékelésről szóló híreket a honlapon, arra gondoltam, hogy végeláthatatlan sor smiley-t írok csak komment helyett (a Ctrl+C - Ctrl+V módszerrel) , mert az teljességgel kifejezte volna az érzéseimet. Végül nem tettem, mert féltem, hogy komoly moderálás alá esne a bejegyzésem. Esetleg lettek volna, akik a hajukat tépik, azt pedig végképp nem szerettem volna.

A történetből részleteket itt olvashatsz.

A jövőben a Sulijegyzetekkel kapcsolatos információkat az oldalra fogom feltenni, és úgy érzem, hogy a pályázat során felhalmozódott élményekről is fogok még írni.
Aztán pedig akadnak egyéb írásaim és rövidebb történeteim is, amivel remélhetőleg színesítem a blogot, ha már egyszer nekivágtam.