NOVELLA - Majd ha piros hó esik

Mindig is szerettem a karácsonyt, de még sosem választottam központi témának egyetlen történethez sem. A novellázás viszont remek lehetőséget biztosít kipróbálni az ötleteket, és így megszülethetett ez az ajándék novella.


TAVI KATA

Majd ha piros hó esik


Hihetetlen, hogy annyi minden után, ami köztünk történt, Olivér még mindig hívogatott. Honnan a bánatos fenéből gondolta, hogy valaha még szóba állok vele?

Majd ha befagy a pokol – csaptam le a kávéscsészét a konyhapultra. – Nem, még akkor sem!

Az aprócska, elegáns festésű porceláncsésze meglepően ellenállónak bizonyult a dühömmel szemben. Semmi baja nem lett a csapkodástól, csupán néhány kávécsepp fröccsent ki a fényes, fekete pultra.

A mobil kitartóan csengett, és egyre hangosabban adta a tudtomra, hogy életem nagy tévedése nem tudta kitörölni a számomat. Oda kellett volna mennem érte, de mint mindig, most is haboztam elindulni.

Fél év után már szörnyen frusztráltak a rendszeresen érkező üzenetek és hívások. Nem egyértelmű neki, hogy semmire se reagálok?

A lakásban nem volt külön nappali és konyha, csupán egy hosszú pult választotta két részre a helyiséget. A telóm a dohányzóasztalon hevert a szoba közepén, és egyre jobban idegesített. Végül erőt vettem magamon, és elindultam érte. Még jó, hogy kitöröltem Olivér fényképét a névjegyadatok közül, mert anélkül is kellőképp felzaklattak a hívásai, hogy folyamatosan a fotóját bámuljam közben.

Kinyomtam a hívást, és próbáltam lenyugodni. A szívem zakatolt, majd felrobbantam, és minden igyekezetem ellenére nem csillapodott a dühöm.

Gyanakodva az ablakhoz mentem, mert azóta, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot, máskor is felbukkant már nálam. Pedig én Székesfehérváron, ő meg Pesten lakott, de a távolság sem jelentett számára akadályt.

A másodikon laktam, pont a nappali ablaka alatt terült el a társasház parkolója. Az út túloldalán egy hatalmas park húzódott zárható játszótérrel, sűrűn ültetett, idős fákkal, ütött-kopott padokkal és salakos futópályával.

Kár, hogy a park szélén várakozó grafitszürke SUV elrontotta az összképet. Olivér az ablakomat kémlelte, de nem szállt ki az autóból, mert ő maga sem hitte, hogy feljuthat a lakásig. Ez legalább annyira fura, mint beteges. Biztosan eltanulta a rajongóitól a zaklatás művészetét.

Elhúztam a halványlila fényáteresztő függönyt, és megmutattam neki magam. Ahogy találkozott a pillantásunk, mintha a mellkasomba martak volna egy karmos kézzel. Egyetlen pillantást vetettem rá, és eszembe jutott a se veled, se nélküled kapcsolatunk összes emléke egyetlen pillanatba sűrítve.

Nem csak az érzelmek vágtázták át rajtam, mert a testem is emlékezett. Még mindig hatással volt rám, pedig nem létezett olyan férfi az univerzumban, akinek jobban utáltam volna a képét, mint neki. Feketébe hajló, oldalt felnyírt frizurája energikussá tette a megjelenését, de csak az tudta, milyen durva tapintásúak a dús hajtincsek, aki már simogatta azokat. Kávébarna szeme, érzéki szája és kissé nyers, aszimmetrikus arca nagyon bejött a rajongóknak.

A keserű tekintet kíváncsian kutatta annak jelét, hogy milyen lelkiállapotban lehetek. Hisztérikus nevetés kaparta a torkomat. Mégis milyen hangulatban lennék? Először felrúgta a koránt sem hétköznapi kapcsolatunkat illető megállapodást, aztán hetekkel később ellopta a dalszövegemet, és slágert csinált belőle az engedélyem nélkül.

Talán abban reménykedett, hogy a neheztelés idővel elmúlik?

Láthatóan segítenem kellett neki tisztázni ezt a kérdést. Felmutattam a középső ujjamat, majd undorodva elléptem az ablaktól.

A hátamat a falnak vetettem, és egy kibuggyanó könnycseppel küszködve füleltem, hogy halljam, amikor az autó elhajt a ház elől. Örültem, hogy nem jött el a csengőig. Még mindig nem bírtam vele beszélni.

Lecsúsztam a földre, és felhúztam a térdeimet. Gyűlöltem, ahogy kalapál a szívem, és felzaklatott, hogy még mindig hiányzik. Csalódtam magamban, hogy nem vagyok túl rajta, és nem tudok végre rendet tenni a fejemben.

Vannak bűnök, amik megbocsáthatatlanok, és egyetlen ilyen is elég, hogy a másik lelkét maradandóan megsebezzük vele, de Olivér kettőt is kipipált azon a listán. Mert ő már csak így habzsolta az életet.

Pár perccel később úgy kellett összevakarni magam a földről, mint a szétdobált zoknikat, és mire talpra álltam, a rádióban épp felkonferálták az Akkor sem című dalt. Persze csak magamat hibáztathattam. Minek kell nekem éjjel-nappal online rádiót hallgatni, ráadásul azt, amelyik küldetésének tartotta a magyar zene népszerűsítését?

A délutáni kívánságműsor minden nap leadta a számot, de napjában átlag háromszor műsorra tűzték ezen felül. Pokolian fájt hallani, mégsem bírtam ellenállni, ezért odavánszorogtam az asztali géphez csatlakoztatott hangfalakhoz.

Felnéztem a szürke képkeretben lévő üzenetre, amit egy kritikus pillanatban készítettem magamnak emlékeztetőül. A feliraton az állt: ELMÚLIK.

Próbálom elhinni – bátorítottam magamat, majd feltekertem a hangerőt.

Szerettem a szövegét, de gyűlöltem a dalt. A gondolatok, amiket visszahallottam Olivértől, nekem a lelki gyógyulásomat jelentette abból a mocsokból, ahová ő taszított. Segített megtenni az első lépéseket, hogy egyszer majd kitörölhessem a szívemből ezt a pasit.

Igazából nem is az bántott, hogy összefeküdt azzal az influenszer lánnyal, hiszen Olivérrel sosem jártunk. Régóta ismertem, mindketten művészlelkek voltunk a magunk módján, de tudtam, hogy nem elég érett egy kapcsolathoz, ezért soha nem is akartam vele igazán együtt lenni. Azonban néha túlléptük a barátság kereteit, és egyszerűen hívnunk kellett valahogy, ezért felcímkéztük, ahogy tudtuk. Barátság extrákkal. Én csak annyit kértem, hogy ha valamelyikünk életében felbukkan egy komoly kapcsolat lehetősége, akkor hagyjuk meg a másiknak a két lépés távolságot.

Olivér rábólintott ugyan, de nem így csinálta. Tudta, mennyire fontos nekem az őszinteség, mégis folyamatosan hazudott, és mint kiderült, csak az egyik játékszere voltam a többi mellett. Én pedig elhittem, hogy a csajozás helyett tényleg a munkára akar koncentrálni, mert feltett szándéka élete legütősebb albumát összehozni.

Azt még megbocsátottam volna, hogy akadt néhány alkalmi barátnője mellettem, de aztán újabb és újabb hazugságokra derült fény. Például két srác is azért tűnt el az életemből az első randi után, mert Olivér azt hazudta nekik, hogy együtt vagyunk. Ekkor jöttem rá, hogy a bizalmam nem olyasmi, amiről alkudozhatok vele. Borzasztóan éreztem magam, amikor kimondtam a tükörképemnek, hogy sose bíznék meg benne száz százalékig, és így már nincs értelme folytatni.

Akkor írtam ki magamból mindent. Versek születtek arról, hogy sosem fogom neki megbocsátani a manipulációt, még akkor sem, hogyha tévedett.

Éppen belekezdtem volna a sírásba, ami lassan menetrendszerű program lett az életemben, amikor türelmetlenül dörömböltek a bejárati ajtón. A csengő valószínűleg eszébe se jutott az illetőnek, annál dühösebb lehetett.

Határozottan riasztó, ha valaki ilyen bevezető után szeretné, ha ajtót nyitnék neki. A másodszori durva kopogtatástól már kellőképp paráztam, és rövid ideig mozdulni se akartak a lábaim. Hiába minden óvintézkedés, bármilyen futóbolond bejuthat a társasházba.

Lassan elindultam az ajtó felé, és közben azon gondolkodtam, vajon kintről lehet-e hallani a lépteimet. Sosem jutott eszembe, hogy leellenőrizem, ezért inkább kiléptem a kemény talpú papucsból, és mezítláb folytattam az utam. Még nem döntöttem el, hogy csak kémkedni megyek, vagy ajtót is nyitok.

Ekkor harmadjára is dörömböltek.

Gergely Ádám vagyok, a szomszédból – harsogta a hang odakintről. – Dumálhatnánk? Fontos lenne.

Gergely Ádám. Hm… Nem láttam a nevét a lenti postaládák egyikén sem, de így hirtelen egy nevet sem tudtam kinyögni onnan. Az emelet legszélső lakása az enyém, így csak egy közvetlen szomszédom van, de ő egy Gémes Károly nevű idős bácsi, akit csupán egyszer láttam, amióta ideköltöztem.

Persze van fenti és lenti szomszédom is. Talán egy új lakó akar éppen rám törni.

Kifújtam a levegőt, ami bent rekedt a tüdőmben, és új adagra cseréltem. Felpipiskedtem, és kinéztem a kukucskálón. Amennyire ki tudtam venni a pasas arcát, nem tűnt ismerősnek. Emlékeznék egy szakállas fazonra, azt tuti.

Mivel újra kopogott, és levakarhatatlannak tűnt, kitártam az ajtót. Ez az Ádám elég izmos srác volt, betöltötte az egész ajtókeretet, elzárva előlem a kilátást. Katonás külseje, egyenes tartása és parancsoló tekintete ijesztően barátságtalanná tette. Kék szeme szinte szikrázott, és mintha egyenesen rám haragudott volna.

Segíthetek? – nyeltem egyet idegesen.

Igen, dumálnunk kellene a zenei ízlésedről, mármint ha te szoktad maximum hangerőre feltekerni ezeket a popszarokat.

Hát… nem mondanám popszaroknak – nyögtem ki zavaromban.

Bármi lehetne, a lényeg, hogy éjjel-nappal bömbölteted. Én is voltam kamasz, tudom, hogy néha kell a hangerő, de amit te csinálsz, az simán csendháborítás. Tudod, bármikor kihívhatom a rendőröket, ha túlzásba viszed.

Oké, ezt meg kellett emésztenem. Ahogy rám támadt, görcsbe rándult a testem.

Legalább hamar kiderült, mivel bosszantottam fel, de akkor sem kellene azonnal leharapni a fejem, és a rendőrökkel fenyegetni, mert hangosan hallgatok zenét.

Amúgy meg mi az, hogy kamasz vagyok? Jó vicc. Biztosan ő sem nézi meg a postaládákon a feliratokat, mert akkor tudná, hogy az enyémen egyetlen név áll: Jakab Fruzsina. Más nem lakik itt.

Kamasz? – fortyantam fel. – Van munkám, saját lakásomban élek, és fizetem a számlákat, mint bárki. Hol élsz te?

Még egyszer végignézett rajtam. Eskü, még a csupasz lábujjam hegyét is megvizsgálta, aztán a tekintete felkúszott a hosszított póló aljáig, ami a combomra simult. Zavarba jöttem ettől a mustrálástól, de mivel a lábamat nem tudtam eltakarni, így összébb húztam magamon a vékony kardigánt.

A srác végre a szemembe nézett, bár utána rögtön oldalra kapta a tekintetét. Az ádámcsutkája ideges ugrált. Talán elfogta a bűntudat, amiért ilyen illetlenül bámult.

Bocs, csak fiatalabbnak tippeltelek.

Megkeményítettem a hangom, hogy ne érződjön a zavarom. Eszembe jutott, hogy morcos vagyok, és nála nagyobb seggfejekhez vagyok szokva. Nem kell szégyenkeznem, mert otthon rövid, lenge ruhákat hordok.

Képzeld, még huszonhét évesen is ilyen jó lábaim vannak. Hihetetlen, ugye? Ez amúgy genetika. Ha pár kilót felszedek, akkor is ilyen jó lábaim lesznek.

Hogy mi? Nem... Mármint nem abból következtettem az életkorodra, csak rohadtul tinilánynak tűntél.

Szerintem hagyjuk a koromat. Tudod, ha azt akartad, hogy halkítsam le a zenét, akkor normálisan is megkérhettél volna, kihagyva a rendőrség említését. Ígérem, a jövőben odafigyelek erre. Na helló.

Épp rácsukni készültem az ajtót, amikor kinyögte, hogy sajnálja, és hogy nem akart paraszt lenni.

Nem hívtam volna ki a rendőröket – mondta. Most már az egész srácról sütött a bűntudat, úgy álldogált ott, mint aki tényleg megbánta az ingerültségét.

Hurrá. Én meg nem azért hallgatok hangos zenét, hogy az eddig ismeretlen szomszédomat az őrületbe kergessem, hanem mert szomorú vagyok, amiért bocs.

Erre nem gondoltam.

Vállat vontam, és az ajtófélfának támaszkodtam. Örültem volna, ha elmegy, így is lemaradtam a kívánságlistás bőgésemről, na meg ezek szerint keresgélhetek a neten fülhallgatót, mert a régi már használhatatlan.

A pasas azonban nem végzett. A kezét zsebre vágta, és még mindig úgy állt ott, mint egy hegyomlás. Hol az arcomat fürkészte, hol a lábujjamat, a kettő közt váltogatta a tekintetét. Már nem tűnt olyan ijesztőnek, de azért barátságosnak se mondtam volna.

Viszont kezdtem fázni a hidegben, és a lakást se akartam kihűteni.

Még valami?

Igazából nem itt lakom, csak sokat vagyok nagyapánál. Ő már elég idős, nem fog átjönni szólni neked, hogy halkítsd le a zenét.

Oké, felfogtam – feleltem. – Tényleg sajnálom, figyelni fogok rá.

Kösz.

Nincs mit.

Úgy tűnt, ennyit akart, mert elköszönt, és beballagott a szomszéd bácsi lakásába.

Fura egy találkozás volt, de a legkülönösebb az, hogy este elkerültek a lehangoló gondolatok.

***

 Másnap délelőtt a Media Marktban kötöttem ki, és a fejhallgatók között válogattam. Nemrég mindent átpakoltak, és nehezen igazodtam ki az új rendszerben. Kár, hogy nem kávéfőzőt kerestem, mert annak a helyét gond nélkül beazonosítottam az intenzív kávéillat miatt, ami a bejárat környékén fogadott. Mintha egy kávézóban lennék, nem is műszaki áruházban.

Igazából nem engedhettem meg magamnak ilyen kiadásokat, mert azzal, hogy elveszítettem a marketingasszisztensi melómat Olivérnél, csak a másik részmunkaidős állásom maradt a busztársaságnál. A panaszlevelek írása ugyan jól fizetett, mégsem elég, hogy a költségeimet fedezze. Ehhez a vásárláshoz hozzá kellett nyúlni a karácsonyi pénzemhez, amit a szüleim küldtek azzal a jelmondattal, hogy nyugodtan vegyem meg magamnak az ajándékomat. A szüleim nem igazán értették a karácsony lényegét, de ahhoz képest, hogy gyerekkoromban egyáltalán nem ünnepeltünk, már az is komoly haladás, hogy pénzt szántak ajándékozásra. Talán egyszer eljutunk odáig is, hogy felfogják, nekem mit jelent az ünnep. Annak semmi köze a pénzhez.

Nem akartam túl drága fülhallgatót választani, mert megnyugtatott volna, ha az a pénz megmarad tartaléknak. Nagyjából ötöt raktam vissza a helyére az ára miatt, és végül beértem egy olcsóbbal. Majd ha megint megy a szekér, veszek egy normális, full extrásat magamnak.

Épp fizettem volna, amikor Rómeó, Olivér kis létszámú cégének vezetője felhívott, és muszáj volt beszélnem vele. Hiába javasoltam korábban, hogy inkább írásban kommunikáljunk, mert élőszóban egy bunkó, akkor is ragaszkodott a hívásokhoz.

Szia, Rómeó – köszöntöttem.

Ne hívj így. Hivatalos ügyben kereslek, szóval kérlek, ne gyerekeskedj.

De hát ez a neved – feleltem, végtére is második keresztnév is számít. Egyszer véletlenül került a kezembe a személyi igazolványa, akkor tudtam meg a teljes nevét, de a Rómeót nem használja, mert utálja. Mostanában jócskán kiérdemelte, hogy ezzel bosszantsam.

Akkorát sóhajtott, mintha tényleg egy csintalan gyerek lennék, ő pedig az okos felnőtt. Felrémlett előttem a makulátlan külseje és az idegesítő mosolya, aminek láttán sokszor elfogott a hidegrázás. Mindig annyira üresnek éreztem, mintha csak egy maszkot viselne, és attól féltem, hogy ha levetné a bőrét, egy fekete lyuk próbálna berántani. Rejtély, hogyan maradtak barátok Olivérrel a gimi után. Olivér csupa szenvedély, aki százakat képes felvillanyozni a jelenlétével és a zenéjével, míg Rómeó olyan, mint egy energiavámpír, aki folyamatosan másokból táplálkozik.

Döntöttél végre, hogy perre mész-e? – kérdezte hidegen.

Szerintem nem kell bejelentem neked, mire készülök – figyelmeztettem hasonló stílusban.

Lehet, viszont okos dolog lenne, mivel alkut ajánlottam. Ha te elállsz a pertől ellenünk, akkor én se fogok rád szállni.

Mint a dedóban, igaz? Ha visszaadod a kisautómat, én is visszaadom a babádat. Már kirúgattál azért, amit az interneten csináltam. Megfizettem a hibámért.

Nem mondanám hibának. Egy ismert zenész nevében tettél ki vitatható tartalmú posztot a közösségi oldalára, majd elindítottál egy kommentháborút, amivel lejárattad.

Mondtam, hogy véletlen tettem ki azt a videót. Egyszerűen rosszat töltöttem fel, és nem piszkozatnak mentettem el a posztot, hanem azonnal megosztottam, mielőtt jóváhagytad volna.

Ez olyan, hogy elhiszem, ha akarom. Ez volt a munkád, rengeteg posztot tettél ki, pont ezt nézted be?

Már akkor sem hitt nekem, hiszen a magánéletünk Olivérrel épp csúnya fordulatot vett. Lehetett volna szándékos is, de a videót tényleg véletlenül tettem ki, és néhány perc múlva le is szedtem. Amúgy nem járattam én le senkit, mert Olivér piától és fűtől kiütve merengett rajta a nőkről, és nem nyilatkozott túl jó véleménnyel a rajongóiról se. Elvileg egy személyes beszámolót kellett volna megosztanom a fellépéséről, és az eleje az is volt, csak a vége nem. Mint kiderült, sikerült a vágatlan verziót kiposztolnom.

Mivel sokan felháborodtak miatta, Rómeó utána kirakott egy magyarázó posztot. Ez csak olaj volt a tűzre, és amikor gyűltek a kommentek, ahelyett hogy megvédtem volna Olivért, leírtam a véleményemet, miszerint tényleg csak játékszernek gondolja a nőket. Ezt nagyon bánom. Az én dolgom lett volna moderálni a kommenteket, helyette, én lettem a legnagyobb troll.

Az eset után Rómeó azonnal kezdeményezte, hogy kirúgjanak és fizessek kártérítést, de Olivér elengedett a cégtől felelősségre vonás nélkül. Cserébe most Rómeó kéri tőlem, hogy én is hunyjak szemet, és felejtsem el a szerepemet a dalban.

Semmi sem menti fel Olivért, amiért ellopta a dalszövegemet szinte egy az egyben – mondtam Rómeónak. – Elhiszem, hogy neked semmiségnek tűnik néhány mondat, amit egy papírra skicceltem fel, de nekem igenis fontos.

Fruzsi, gondolkozz, légy szíves. Nincsen esélyed. A bíróság nem fog komolyan venni bizonyíték hiányában, és az, hogy van egy jegyzetfüzeted a saját kézírásoddal még nem bizonyíték, hogy te írtad a dalszöveget.

Annyira ostobának hitt, és ez felbosszantott. Ráadásul még nem fejezte be:

Szerinted mit fognak gondolni rólad, ha kiderül a korábbi bosszúhadjáratod? Simán perelhettünk volna hitelrontásért.

Én meg simán elmondhattam volna az exfeleségének, hogy vigyáztam a kislányukra, miközben Rómeó egy vokálos lánnyal hetyegett. Mégsem köptem be soha. Ráadásul rengeteget segítettem neki és Olivérnek a munkán kívül, szóval nem fogok most félreállni.

Legyen eszed, Fruzsi – győzködött. – Nagy az esélye, hogy vesztesként jössz ki a perből.

Ó, hogy kapnád be te önelégült dög.

Behúzódtam a filmes cuccos öbölbe, mert erre a részlegre kevesebben jöttek, és az egyik eladó csúnyán nézett rám, amiért megemeltem a hangom.

Hiába fenyegetőztem a perrel, csak annyit tudtam, hogy a saját szellemi termékem szerzői jogi védelmet élvez. Arról már fogalmam se volt, hogy egy bíróság miként jár el vitás esetben.

Én csak verseket, novellákat meg dalszövegeket írok. Az Akkor sem azért született, mert úgy éreztem, Olivér elvárta volna tőlem az őszinteséget, miközben ő folyamatosan hazudott nekem. Kellettem neki, mint múzsa, barát és szerető, annyira, hogy ki is akart sajátítani. Az én boldogságom nem számított. Esélyem se volt találni valakit mellette, és leginkább azért voltam dühös, mert észre se vettem, hogy ezt teszi velem.

Reméltem, hogy miután elviszi a lakásomból azt a kevés cuccát, soha többé ne kell látnom. Konkrétan már ránézni se tudtam, amikor eljött hozzám. Folyamatosan hátat fordítottam neki, csak bámultam ki az ablakon, miközben ő lecipelte a kocsihoz azt a két szatyor ruhát, amit nálam tartott.

Gondolom, ekkor olvasott bele a naplómba, másképp nem férhetett hozzá. Senkinek nem mutattam meg, és Olivér azon az egy délutánon jött el hozzám a „szakítás” óta.

Egy hónappal később, október közepén derült égből villámcsapás módjára bukkant fel a rádiókban az Akkor sem. Egy hónap alatt iszonyú népszerű lett a szám, csak épp ott álltam leforrázva, mert engem senki se keresett meg. Nem ez az első dalszöveg, amit írtam, úgyhogy tudtam a vele járó procedúrát, még fel is hívtam Olivér anyját, aki a szerződésekért felelt, de senki se hallott róla, hogy közöm lenne hozzá.

Ekkor pöccentem be, és kerestem fel Rómeót, hogy megvádoljam őket a lopással. Olivérrel nem akartam tárgyalni.

Különösen bosszantott, hogy a szám ekkora siker lett. Olivérnek már volt pár nagyon eltalált dala, de ez lett az eddigi karrierjének a csúcsa. Néhanap, amikor abbahagyom a dühöngést, és elolvasom a YouTube-os kommenteket, a keserűség mellett büszkeséget érzek.

Annak ellenére, hogy Olivér javított ezt-azt a szövegen, jogom volt ahhoz, ami az enyém. És ez baromira nem csak a jogdíjról vagy a sikerről szólt, hanem az érzelmeimről. Mintha a legtitkosabb gondolataimat és a pokoljárásomat tárta volna a világ elé. Mintha újra elárult volna, pedig még az előzőt sem hevertem ki. Nyugodtan fizethet érte.

Bármily kedvesen kéred is, nem fogom bekapni – mondta Rómeó. – Tehát mit válaszolsz? Békés, boldog ünnepeket kívánjak vagy vegyem elő az ellened szóló bizonyítékokat?

Menj a francba, Rómeó.

Tudtam, hogy fel fog dühíteni, ezért is tartottam jobbnak az e-mailt. A karom elzsibbadt, ahogy tartottam a telót, és akármennyire körülvett a karácsonyi hangulat, másra se gondoltam, mint a rémisztgetésére. Mindennél jobban szerettem az ünnepi időszakot, és volt képe ezt felhasználni ellenem. A szüleim érdektelensége miatt fontos lett számomra, hogy ilyenkor megteremtsem a saját békés világomat, és semmiképp nem akartam bemocskolni.

***

Mire hazasétáltam, már teljesen lement a nap, és emiatt még jobban lehűlt a levegő. Még beugrottam a társasházzal szemközti pékségbe, hogy vegyek egyet a függőséget okozó fahéjas csigájukból, és csak reménykedtem, hogy nem fogyott el az összes. Odabent a forró levegő lecsapódott az üvegen teljesen bepárásítva a kis üzletet. A kirakatüveg felső részén kék fényfüzér villogott, míg alul hóspray-vel rajzolt karácsonyi minták emlékeztettek rá, mennyire el vagyok maradva az otthoni dekorálással. Idén még elő se vettem az ágy alatt tárolt gigantikus dobozaimat, amiben a karácsonyi kincseimet rejtegettem. Legalábbis én mindig nagy szeretettel gondoltam a készleteimre.

El is határoztam, hogy ma estére megfeledkezem a depressziós gondolatokról, és végre tisztességesen feldíszítem a lakást. Szigorúan magamnak, mert tuti, hogy senki nem fog meglátogatni az ünnepek alatt. A szüleim nem jönnek el az ország túlsó feléből, Olivér már csak múlt időben létezik, és a barátnőim sem biztattak semmi jóval. Egyiküknek elképesztő sok rokonnál kell tiszteletét tennie, míg a másikuknak dolgoznia kell, és ilyenkor hanyagolja a látogatásokat.

Mire kiléptem a pékségből, totál elszomorodtam ettől. Mármint nem leszek egyedül, mert anyuékhoz úgyis hazautazom, de akkor is elkeserítő, hogy ennyire magamra maradtam karácsonyra.

Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél kevesebb időt töltsek a szúrós levegőn, mert ha idekint kezdek el sírni, még az arcomra fagy a saját könnyem. Azonban csak a lépcsőházig jutottam el, mert ott utánam kiabáltak:

Tartanád az ajtót?

Hamar beazonosítottam a dörmögő, mély hangot, hiszen friss volt az emlék, amikor utoljára hallottam. A nem szomszédom a parkoló felől közelített egy akkora kartondobozzal, amibe még én is belefértem volna.

Szinte a falig kitártam az ajtót, és megvártam, amíg eljut a lépcsőig.

Kösz – mondta, aztán némi nyöszörgő hang kíséretében rögtön felfelé iramodott.

Szerettem volna elkerülni a vele való beszélgetést, ezért időhúzás gyanánt megnéztem, jött-e levelem. Az első emeleten tarthatott, amikor nagyon lassan elindultam utána, reménykedve, hogy mire felérek, addigra felszívódik.

Tévedtem. Ott állt a nagypapája lakása előtt, és mintha engem várt volna. Megint kihúzta magát, és ismét meglepett ez a felfújt testalkat. Tuti, hogy gyúrt, ezek a delták nem maguktól alakulnak ki, márpedig utáltam a gyúrós srácokat. Mégis kinek kell egy lélegző szekrény otthonra? A szakállért sem rajongtam túlzottan, mert sok srácnak nem állt jól. Mondjuk ehhez az Ádámhoz pont illett, legalábbis így, hogy nem volt olyan kusza és szedett-vedett, mint tegnap. Nyilván megtalálta otthon a szakállvágót, és rendbe tette magát. Ráadásul mosolygott. Na, a mosolygós pasikban se bíztam.

Rápillantottam a lábánál heverő dobozra, és mivel nem zárta le a tetejét, szemrevételeztem a tartalmát. Mindenféle pasis cucc hevert benne, például egy fűrész, fúrógép, meg csavarokkal teli műanyag dobozok és néhány rövidebb léc.

Most bosszúból egész karácsonykor a falat fogod fúrni? – kérdeztem tőle.

Még szélesebben vigyorgott, és hosszan a szemembe nézett. Tulajdonképp egész helyes srác volt, olyasfajta, aki ha rámosolyog egy lányra, annak bukfencet vet a gyomra. Velem is ez történt, szóval elismételtem magamnak, hogy nem kedvelem a vigyorgó pasikat.

Nem. Mármint nem egész karácsonykor.

Fantasztikus.

Vicc akart lenni, nyugi.

A fejemet csóválva elmentem mellette, de mintha nem létezne nála olyan, hogy utolsó szó, továbbra is csak beszélt hozzám.

Még haragszol a tegnapi miatt? – kérdezte.

Nem, de nem is kedveltelek meg.

A mosoly leolvadt az arcáról, és bólintott egyet.

Megértem. Esetleg kezdhetnénk elölről – javasolta.

Mit?

Az ismerkedést.

Ja, hogy azt! Nem akarom – vágtam rá azonnal, és erre már láthatóan meghökkent. – Bármily hihetetlen, de van nagyobb bajom is annál, minthogy a popzenét vagy metált szereted. Az embereknek vannak komoly problémáik, tudod? Tegnap előadtad, mi bánt, és ma vettem egy fülhallgatót a nagypapád kedvedért. Nem a tiédért. Ha nincs más, szerintem innentől hanyagoljuk egymást.

Megint bólintott. A kedves, mosolygós arc odalett, a tegnapi parancsoló tekintet pedig visszatért.

Világos. Akkor szia – felelte, majd hátat fordított, és berángatta a dobozt a lakásba.

Basszus, még én éreztem magam rosszul, pedig semmit se tettem, csak visszautasítottam a barátkozását. Még egy óra múlva se tudtam megszabadulni a bűntudattól, ami nevetséges, mert egy vadidegen srác miatt nem kellene, hogy bűntudatom legyen.

Próbáltam elvonni a figyelmemet az ünnepi készülődéssel, amihez elindítottam a kedvenc karácsonyi zenéimből kreált lejátszási listát. A klasszikus dalok régebbi verzióit szerettem a leginkább, attól mindig jó hangulatom támadt.

Azzal kezdtem, hogy némiképp megkésve, de összeállítottam egy adventi koszorút arany gyertyákkal meg lila díszekkel. Előkerestem a tavalyi asztaldíszt is, majd feltettem egy meleg fényű égősort a könyveimhez. Más években minden sarkot feldíszítettem, de most kevesebbel is megelégedtem. Néhány girlandnak és pár mályva színű dísznek még kerestem helyet, de utána kifulladt a kreativitásom aznapra. Kimerültem zuhantam le a Netflix elé, és ott is ért utol az álom.

***

A karácsony előtti két hétre kivettem a szabadságomat, amit azzal kezdtem, hogy álláshirdetéseket böngészek. Őszintén szólva még nem kristályosodott ki, mit is csinálnék szívesen. Szerettem a munkámat Olivérnél, mert szabad időbeosztásban dolgozhattam, és akkoriban Rómeó se cseszegetett. Örültem volna, ha felvesznek teljes munkaidőben, de ahhoz el kellett volna küldeni a srácot, akit korábban alkalmaztak, és azt nem akartam. Amúgy is jól dolgozott, szóval én kerestem egy másik részmunkaidős munkát. A főnököm a busztársaságnál pár hét után felajánlotta, hogy nyargaljak át nyolc órás munkaerőnek, és ha nem találok semmit, karácsony után sajnos át kell gondolnom ezt a lehetőséget is.

Nagyjából egy óra körül hívott fel Olivér anyukája, akivel nem romlott meg a viszonyunk az elmúlt hónapokban sem. Szerette a fiát, de jól ismerte, és nem védelmezte úgy, mint egy anyatigris.

Nem akarok beleszólni, de szerintem jobban tennéd, ha találkoznál vele – mondta óvatosan, miután egymás hogylétét kitárgyaltuk.

De nem akarok.

Tudom, és megértelek, de ha mindent átbeszéltek, akkor nem lenne több félreértés.

Reméltem, hogy nem kanyarodunk el idáig a beszélgetésben, mert ma csak nyugira vágytam. Még egy kancsó karácsonyi fűszerezésű teát is készítettem, és reggel még azt terveztem, hogy az asztalra feltett lábbal békésen olvasgatok a kanapén. Ehelyett Olivérről beszélgettünk, és idegesen böködtem a lábujjammal a rénszarvasos asztaldíszt, miközben a tea teljesen kihűlt.

Nem megy. Egyszerűen nem akarom, hogy nekiálljon magyarázkodni vagy hazudozni.

De szívem, ha így érzel, nem vagy túl rajta.

Miért, túl lehet lenni valakin, akibe nők tízezrei szerelmesek?

Nem tudom. Talán igen, talán nem. Sajnálom, hogy nem fogta fel, milyen kincset talált benned. Csodás menyem lettél volna.

Még a hagyományos párkapcsolat se került szóba, nem hogy a házasság, mégis sajgott a szívem Magdi szavaitól. Örültem volna egy ilyen anyósnak. Talán most együtt teáztunk volna, és izgulnék, hogy ízlik-e neki a hókifli, amit először sütöttem életemben.

De nekünk más volt megírva, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Az bántott, hogy a legjobb barátom hülyének nézett.

Tényleg beszélj vele, mert a jogdíj kérdését is tisztáznotok kell végre – mondta.

Miért, hirtelen eszébe jutott, hogy illene bevenni a buliba?

Szerintem eddig is tudta.

Na persze. Azért bízta meg Rómeót, mert annyira egyezkedni akart velem.

Nem fogok többet mondani, mert egyikőtöknek se segítek, makacs kölykök.

Elmosolyodtam, mert szerintem tényleg úgy gondol ránk, mint két idióta gyerekre.

Sajna képtelen voltam megígérni Magdinak, hogy beszélek a fiával, akármennyire is ezt akarta hallani. Elbúcsúztam, és letettem.

Épp újramelegítettem a teámat, amikor odakintről fura zajokat hallottam. Hangos beszéd szűrődött be a folyosóról, és úgy tűnt, nem csupán elhaladt valaki a lakás előtt, hanem történik is odakint valami. Ennyit még sosem leskelődtem, mint az elmúlt napokban. Ma is ugyanerre vetemedtem, és… uh… lefagytam attól, amit láttam.

Ádám épp arra várt, hogy az idős nagypapája kicsoszogjon a lakásból, merthogy a bácsi bottal járt, lassan, elővigyázatosan lépkedve. Miután Ádám bezárta az ajtót, a kezébe kapta a botot, és elindultak közösen lefelé. Atyaég! Szegény bácsi! Bizonyára nem tudott már lépcsőzni, és Ádám segítségére szorult. A szobám ablakából figyeltem, mikor érnek le, és egy örökkévalóság múlva bukkantak elő a parkolóban. Elképzelhetetlen, hogy ez a bácsi egyedül megtegye ezt a két emeletnyi távot. Biztos azért nem láttam, mert nehezen mozgott, és ki se jött a lakásból.

Mennyire elkeserítő. Itt laktam mellette, és semmit se láttam egy idős ember küzdelméből. Mondjuk sokat nem voltam itthon, mert többnyire Olivérnél lógtam.

Mielőtt Ádám beszállt a kocsiba, felnézett az ablakra. Óvatosan felemeltem a kezem, és integettem neki. Biccentett egyet válaszul, de többre nem méltatott. Még csak nem is vehettem zokon, hiszen én nem akartam nyitni felé.

Most azonban elhatároztam, hogy beszélek vele.

***

Aznap már nem jöttek vissza, és szerintem napokkal később sem. Akárhányszor elsétáltam a lakásajtó előtt, csak üres csendet érzékeltem. A fúró némán pihent valahol a lakásban, senki sem használta. Mintha a bácsi elköltözött volna, legalábbis reméltem, hogy nem került kórházba.

Sokszor álldogáltam az ablaknál a kinti, hideg világot kémlelve, nem titkoltan azért, hátha meglátom őket. Pár nap alatt a teljes doboz karácsonyi teafüvet megittam, de ezen kívül nem történt változás. Még Olivér szokásos megkeresése se zaklatott fel, mert folyton a mellettem kibontakozó szörnyű családi helyzet járt a fejemben. Biztos, hogy valami nem stimmelt, és ez rossz érzéssel töltött el. Csupán másfél hét maradt szentestéig, és szomorúvá tett volna, ha egy betegség beárnyékolja az életüket. Bármennyire is ismeretlenek voltak a számomra, biztosan nem ezt érdemelték. A nagynéném, akitől a lakást örököltem, jó viszonyt ápolt a bácsi feleségével, és a történetek alapján melegszívű néninek gondoltam. Sajnos majdnem egy időben ment el a nagynénémmel. Szörnyűséges, dupla tragédia sújtotta ezt a háztömböt akkor.

Ádámmal végül véletlenül futottunk össze a ház előtt, én a boltba indultam épp, míg ő akkor érkezett meg.

Lecövekeltem az épület sarkán, és megvártam, míg precízen betolat az egyik üres parkolóhelyre. Csupasz kezemet a kabátzsebben melegítettem, míg a szövetsálat felhúztam az orromig, hogy megszűrje a hideg levegőt. Ádám autójából tompán kiszűrődött a zene, de miután elzárta, csend borult a környékre. A zúzmarával borított bokrok és fák meg se moccantak, de mintha minden más is megfagyott volna. Még a közeli pékség előtti autóúton se hajtott el senki.

Ádám kiszállt a kocsiból, rám pillantott, de ezúttal hanyagolta a mosolygást. Sötétkék, steppelt kabátját nem cipzározta be, alatta felvillant egy fekete pulcsi feltűnő, sárga felirata.

Szia – szólaltam meg elsőként, és közelebb léptem hozzá. Az egyedileg készített kötött lábmelegítő bojtjai minden lépésnél a vádlimon pattogtak, és még Ádám is szentelt néhány másodpercet a jelenségnek. A szemöldöke felszaladt a homlokára, és ugyan nem találta viccesnek a kislányos bojtokat, de talán egy icipicivel kevésbé tűnt morcosnak.

Szia – felelte. A jelentőségteljes nézésnek akkora súlya volt, mintha egy kősziklát görgettek volna a mellkasomra. Tehetetlennek éreztem magam, amiért újra meg kell szólalnom, pedig a beszédközpontom csak kivételes esetben szokott üzemzavart jelezni.

Láttalak a múltkor, amikor elkísérted a nagypapádat. Jól van? Történt vele valami?

Ádám arca kész tanulmány volt. A szemöldöke megint az egekbe szaladt, majd a tekintete enyhe grimaszba váltott. Egyre súlyosabbnak érezem a sziklát a mellkasomon, és mintha a lábaim is ledermedtek volna.

Tudom, hogy nem ismertem, de remélem, nincs baja – folytattam nagyjából olyan hangom, ahogy egy kölyökkutya szokott nyüszíteni.

Betegnek nem beteg, csak elköltöztetjük innen – felelte nagy sokára. – Egyedül le se tud jönni a lépcsőn, már két hónapja ki se mozdult sehova. Bármennyire is ragaszkodik a lakáshoz, nem tud gondoskodni magáról. Amennyire lehet, eddig is segítettük, de nem vagyunk mindig elérhetőek, amikor neki szüksége lenne ránk. Eddig szerencséje volt velem, mert az utóbbi időben nincs annyi megrendelés a cégnél, és több időm van, de ez nem tart örökké. Ha közelebb lesz hozzánk, akkor tudunk neki segíteni.

Ez egy nagyon hétköznapi, mégis szörnyen megrendítő magyarázat. Nem hiszem, hogy ezt a régi építésű bérházat, akadálymentesíteni lehetne. Három emelet az egész, a közös képviselő bácsi szerint az ötvenes években építették, és a pince óvóhelyként is megállja a helyét. De az idősebbeknek nem való ez a rengeteg lépcső. Talán ezért is költözik ide ennyi fiatal mostanában.

Ez már végleges?

Igen.

És nem lesz neki... rossz, hogy újra kell kezdeni az életét valahol máshol?

Ádám gondterhelten sóhajtott. Csüggedtnek és kimerültnek tűnt.

De, tartunk tőle. A nagymamám halála óta teljesen összezuhant, ráadásul volt egy balesete pár hónapja, és ha még egyszer elesik és eltöri valamijét, akkor… elcsuklott a hangja, de nem is kellett befejeznie. – Sokat ötleteltünk a családdal, és ez a kisebbik rossz.

Megértettem. Borzalmas, hogy ha csak ennyi lehetősége maradt az embernek, hogy nagyobbik vagy kisebbik rossz szerint kell cselekednie.

Sajnálom – mondtam. – Azt is, hogy úgy rád förmedtem a minap az emeleten.

Kerültem a tekintetét, és inkább a bojtocskákat néztem a lábmelegítőn. Ádám a torkát köszörülte, szerintem csak azért, hogy felhívja magára figyelmet, és újra a szemébe nézzek.

Mit is sajnálsz pontosan? – kérdezte. – Hogy nem akartál velem megismerkedni, vagy hogy azt feltételezted, másnak nem lehetnek komoly gondjai az életben?

A második. Szörnyű, amint keresztülmentek.

Szóval az elsőt nem. Vagyis továbbra sem akarod tiszta lappal kezdeni – mondta elkerekedett szemmel. – Esélyt sem adsz, hogy kijavítsam a rosszul sikerült első benyomást?

Nem a tiszta lappal van bajom, sőt, még csak nem is veled, szóval ne vedd magadra.

Bocs, de ez elég átlátszó duma, hogy minél hamarabb lepattints – vágta rá. – De akkor mondd azt, hogy kopjak le.

Elhiszem, hogy úgy hangzik, de tényleg nem rólad szól, csak most rengeteg elintézendő dolgom akad.

Erre felhorkantott, és még a mosolya is engem gúnyolt.

El kellett volna mondanom, hogy most eleve hátrány, hogy pasi, mert a hátam közepére kívánom a férfiakat, de nem akartam sem magyarázkodni, se megsérteni.

Nem szükséges kijavítani az első benyomást magadról – mondtam kedvesen. – Azzal, hogy bocsánatot kértél, már rég kijavítottad.

Ó, akkor megnyugodtam.

Örültem, hogy ezt tisztáztuk. Legalábbis azt hittem, hogy örülök, mert igazából zaklatott maradtam. A franc se értette, miért nem köszönök el, és indulok el a boltba, ahová készültem. Álltam ott, és figyeltem, ahogy hasonlóképp feszeng, mint én. Nyugtalanul ácsorgott, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, pakolgatta a kezét a zsebébe be, majd a zsebéből ki. Mintha ő is mondani akart volna valamit.

Ezúttal nem kérdeztem meg tőle, mit szeretne, mert magától is kibökte:

Ezek szerint esélytelen, hogy elgyere velem kávézni? Kérhetjük elvitelre, és legalább felmelegítenénk magunkat egy nagy pohár lattével vagy a franc se tudja miket árulnak ezekben a flancos kávézókban, mert nem járok ilyen helyekre.

Hát ez meglepett. Mármint… jól esett a meghívás, és hevesebben dobogott a szívem az izgatottságtól, ami nagy szó, mert amióta eljöttem Olivértől, senki miatt nem éreztem hasonlót. Az is aranyos volt, ahogy menedzselni próbálja ezt a téli kávézás dolgot, mégsem volt kedvem elmenni vele sehova.

Vagyis úgy kellett visszautasítanom, hogy ne bántsam meg, és a leghülyébb dolgot mondtam, ami eszembe jutott:

A feketét szeretem. Tudod, épp csak egy kevés kávé, de az legyen méregerős.

Fenébe – mondta. – Ez nemet jelent, igaz?

Nagyon kedves, hogy elhívtál, és tényleg nem az ajtódörömböléses eset miatt nem megyek, csak…

Van barátod – fejezte be a mondatot.

Egyre kétségbeesetten vert a szívem. Nem, nem volt barátom. És Ádám… basszus… talán egy tök rendes pasas, leszámítva a lobbanékonyságát. A rövid ismeretségünk alatt kiderült, hogy határozott és gondoskodó típus, de bennem még mindig óriási fal húzódott, ami azt kiáltotta, hogy nem! Az ostoba szívem azt az élményt akarta, amit korábban ezerszer átéltem Olivérrel. Azt a csillapíthatatlan kíváncsiságot, amivel mindketten bírtunk, a lendület, amivel haladtunk az életben, a vágyakozást az új dolgok iránt. Talán ha ezt érezném egy másik fiúval, rögtön igent mondanék, de Ádámot másmilyennek képzeltem. Tapasztaltabbnak, kiismerhetetlennek és egyben hevesebbnek tűnt, mint amit kezelni tudtam volna.

Nemrég elveszítettem a munkámat, és épp újratervezem az életemet – mondtam, mert a teljes igazság hosszú és bonyolult lett volna.

Értem. Akkor a problémáid is effélék, gondolom.

Ha csak ennyi lenne... Mihelyt rágondoltam a helyzetemre, a keserűség elöntött, és nem akartam, hogy egy beszélgetés kellős közepén gyűrjenek le az érzelmeim. Már így is minden ízemben remegtem.

Ne haragudj, de mennem kell – mondtam halkan, és fájó szívvel otthagytam őt a parkolóban.

***

Amikor másnap délután felhangzott a fúró a szomszédban, furcsa mód nem zavart, hanem izgatott lettem. Ez a vég. Régebben akkor lobbant lángra a testem, amikor meghallottam egy érzelmes dalt, amit Olivér énekelt, most meg a lakásfelújítás gondolatára gyorsult fel pulzusom. Kínos.

Beszélnem kellett valakivel, de az anyám eddig se adott tanácsokat szívügyekben, a barátnőim pedig épp nem válaszoltak az üzeneteimre.

Felhívtam Magdit, és kerek-perec elmeséltem neki, hogy a szomszéd bácsi unokája elhívott kávézni.

Édesem, ez fantasztikus. Na és helyes? Tetszik?

Nem az esetem.

Az semmit se jelent. Egyik férjem se volt az esetem, de mindegyikkel csodálatosan megértettük egymást az ágyban.

Akkor szerencsés vagy.

Ennek ahhoz semmi köze. Mesélj inkább erről az Ádámról, és majd én eldöntöm, hogy helyes-e.

Felidéztem az első alkalmat, amikor megláttam, és a tekintete végigsimogatta a csupasz combomat. Akkor ijesztőnek és kissé tolakodónak tűnt, ahogy megbámult, de hamar kiderült, hogy nem egy kéjenc. Azok nem szégyellték volna el így magukat.

Miközben elmeséltem a részleteket, elnyúltam a fotelban, mint egy elégedett macska.

Nem lehet, hogy csak azért ment át hozzád, hogy randira hívjon?

Ahhoz túl dühös volt, és azt hitte, hogy még gimibe járok.

Ez igaz. Viszont akkor már tudta, hogy elköltözteti a nagypapáját, így az egész kérésnek semmi értelme nem volt, hiszen a nagypapáját nem fogja zavarni. Szerintem ez a fiú kereste az alkalmat, hogy beszéljen veled, de csak a hangos zene miatt tudott átmenni. A korodról pedig meg akart bizonyosodni, mert tényleg szemtelenül fiatalnak tűnsz.

Furcsa egy indíték.

Hosszú csend következett, azt hittem, Magdi már nincs is már vonalban. Megigazítottam a rénszarvas melletti gömböket, mert a masnival együtt elmozdultak, mire csupa csillámpor lettem.

Magdi ekkor folytatta:

Egyáltalán emlékszel még, mikor hívtak el utoljára randizni? Mármint úgy tisztességesen.

Ha hiszed, ha nem, egyszer még el is jegyeztek. Egy Bence nevű cuki fiú kérte meg a kezemet. Igaz, még oviban.

Halk nevetést lett a válasz.

Meg sem lepődnék, ha ezen kívül mást fel sem tudnál idézni. Ne is haragudj, de csupa veled egykorú kislány dolgozik a boltomban, és szerintem ti már nem tudtok randizni, csak kufircoltok meg együtt lógtok a srácokkal.

Mintha mi lányok tehetnénk róla, ha egy srác nem tudja magát összeszedni annyira, hogy randira hívjon. Vagy kimondja, hogy járunk. Olivérnek se ment, és most nem magamról beszélek.

Igen, tudom. Te voltál a legközelebb ahhoz, akit a barátnőjének hívhatott volna, és ez siralmas.

Még csak az kellett volna, hogy a barátnője legyek. Akadtak pillanatok, amikor kis híján szerelmes lettem belé, és még most is hevesebben dobogott a szívem néhány húzásától, aztán mindig mondott vagy tett valamit, ami rádöbbentett, mennyire lehetetlen őt komolyan venni.

Én nem akartam a barátnője lenni – feleltem.

Na és most mit szeretnél? A régi megszokott, laza kapcsolatot? Ezért mondtad le a randit?

Nem nevezném megszokottnak, ami Olivér és köztem történt. Sokat beszélgettünk mindig is. Folyamatosan inspiráltuk egymást, még azon is gondolkodtam, hogy megvalósítom a régi álmom, és elkezdek foglalkozni a regényírással. Egyszer habkönnyű hülyeségeken, máskor világmegváltó terveken vitatkoztunk. Fogtuk egymás kezét, amikor egy dal feltépett egy sebet valamelyikünkben, másnap meg tejszínhab csatába bonyolódtunk a konyhában. Tényleg barátok voltunk, a szex csak extra volt.

Nem minden srác ilyen, és ezt el is mondtam Magdinak.

Egy kávéra hívott el, ne tervezd meg vele az egész kapcsolatot – mondta tanítónénis stílusban. – A kávézás addig tart, hogy megisszátok a kávét, beszélgettek, és jól érzitek magatokat. Hagyd hátra az elvárásaidat, és élvezd a pillanatot. A te dolgod, mennyi ideig akarod nyalogatni a sebeidet, de szerintem ostobaság elszalasztani egy egyszerű kávézást. Ismerkedni mész, nem szexpartnert keresni vagy férjet vadászni. Semmi se kötelező, és még nincsenek szabályok sem. Ennél szuperebb nincsen, csak vetkőzd le a merevgörcsöt, és engedd el azt a hülyeséget, hogy csak olyan fiú mellett tudsz kibontakozni, mint a fiam.

Merevgörcs? Miről beszél ez?

Felpattantam a fotelból, és céltalanul körözni kezdtem a szobában.

Most komolyan azt mondtad, hogy merev vagyok?

Hát, édesem, te nem ott álltál sorban, ahol a lazaságot osztogatták, hanem ahol a karót faragták.

Milyen karót?

Amit lenyeltél.

Mi van? Nem is vagyok karót nyelt – háborodtam fel.

Egyenesen megbélyegezted azt a fiút valamilyennek anélkül, hogy ismernéd, és azt is eldöntötted, hogy neked nem lesz jó, amit nyújtani tudna egy kapcsolatban. Mert ugye te ezt ránézésre meg tudod állapítani valakiről. Ne légy ennyire öntelt, kérlek.

Nem hiszem, hogy ezt csináltam volna, de Magdi váltig állította az ellenkezőjét. Ejha. Azt se hallom minden nap, hogy merev vagyok és öntelt. Szerintem mindig is totál lazán álltam a randizáshoz meg sok más dologhoz is. Egy csomó sráccal megtaláltam a közös hangot, és nem paráztam túl egyik munkahelyemet sem.

Szerintem távol áll tőlem a merevgörcs hozzáállás.

A szerelmi életedtől biztosan nem – bizonygatta. – Nem akartál együtt lenni Olivérrel, de azért kemény határokat szabtál neki. Amikor pedig nem tetszett, amit csinált, amit egyébként mindig is csinált, akkor megbüntetted azzal, hogy szóba se álltál vele. Ha azt hiszed, hogy jól kezelted a kapcsolatotokat, akkor tévedsz. Minden jó dolgot akartál, amit egy párkapcsolat adhat, csak épp nem akartál elköteleződni.

Na, most már égett az arcom. Visszaváltottam a kihangosítóról, és a fülemhez emeltem a mobilt. Nem akartam, hogy ezek a vádaskodó szavak kiszabaduljanak a világba.

Ezeket meg honnan veszed?

Abban ugyan igazad van Olivért illetően, hogy még nem nőtt fel igazán, mégis elvártad tőle, hogy éretten viselkedjen egy olyan típusú kapcsolatban, amit az emberek többsége nem is tud kezelni. Nem kell elfogadnod a véleményemet, pusztán elmondtam, milyennek látlak. Rengeteget dolgoztál, hogy kiszakadj a csőlátású szüleid mellől, megállj a lábadon egyedül, és végre úgy éld az életed, ahogy igazán szeretnéd, szóval megértem, ha nem akarsz kockáztatni. De egy kapcsolatban nem lehet mindig csak az egyiknél a kormánykerék.

Hűha. Úgy éreztem magam, mintha leforráztak volna. Ezt át kellett gondolnom.

Remélem, nem haragszol rám nagyon, mert nem akartalak megbántani – tette hozzá.

Igazság szerint mérges lettem, és ki kellett tisztulnia a fejemnek, de ehhez le kellett zárnom a beszélgetést. 

Ennél többet nem bírtam el mára. Gyorsan elbúcsúztunk, és letettem a telefont.

***

Még két órával később is Magdi szavain rágódtam. Nem kívántam az ebédet, épp csak felnyitottam az ételtároló dobozt, megszaglásztam a fasírtot, és azzal a lendülettel vissza is löktem a hűtőbe.

Magdi sosem beszélt velem így. Szerintem elég veszélyes bárkinek az arcába lökni ilyen nyersen a véleményed. Leginkább az zavart, hogy szerinte korlátoltan gondolkodom egy új kapcsolatról, mert mindig én akarnék irányítani. Nem igaz, hogy az elvárásaim miatt nem mentem el a randira a sráccal. Én csak értelmetlennek tartok elkezdeni valamit, aminek szerintem nem lesz jó vége.

Mert ugye te ezt ránézésre meg tudod állapítani. Ne légy ennyire öntelt, kérlek.

A francba! A fejemben zsongtak a szavai, újra és újra hallottam a kioktatást. És az a szörnyű, hogy amikor a saját érvelésemet szembeállítottam vele, akkor is ő győzött. Mert tényleg előre elhatároztam, hogy Ádám másfajta pasi, mint amilyet szeretnék.

A francba az egésszel! Egy randiba nem halok bele.

Felkészítettem a kávéfőzőbe egy négyes adagot, de még nem kapcsoltam be a gépet. Megnéztem, van-e itthon tej, aztán felvettem egy hosszú kardigánt, és kilibbentem a lakásból. Ezúttal olyan ruhát választottam, ami leért a térdem alá, így egyikünk se lesz zavarban.

Egy pillanatig habozott az ujjam a szomszéd lakás csengője felett, aztán rákényszerítettem magam, hogy megnyomjam. Immár nem gondolhattam meg magam.

A lakásból kiszűrődő zajok egy pillanat alatt megszűntek. Néhány másodpernyi feszült csend után dübörgő léptek hangját hallottam, amit egy puffanás, majd egy csattanás követett.

Anyád – mordult Ádám, és úgy képzeletem, hogy az egyik bútorral veszett össze, és miután nekiment, elejtett valamit, az csattanhatott a padlón.

Olyan hevesen vert a szívem, mintha még életemben nem láttam volna pasit. Egész testemben remegtem, bár épp csak egy hangyányit, engem mégis zavart, hogy nem tudom kordában tartani az izgatottságomat.

Ádám indigókék, izzadt pólóban nyitott ajtót, a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Farmert és sportcipőt viselt, míg én a kék-fehér norvég mintás zokniban és a kényelmes, bő kardigánban úgy néztem ki, mintha egy giccses téli magazin fotózásáról jöttem volna.

Helló – mondta meglepetten, majd a kezével letörölte a verejtéket a homlokáról. Nos, eléggé fűtöttek a házban, és hozzám hasonlóan talán ő se tudja szabályozni a hőmérsékletet, mert a régi radiátorokon nincs erre lehetőség. A lépcsőház persze más. Itt fázott a lábam, mert a lakásból áradó meleg és a lépcsőházban keringő hideg kereszttüzében ácsorogtam.

Szia – feleltem kurtán. Megint zavarba jöttem, és nem találtam a további szavakat.

Mi járatban? Hangos vagyok, és ki akarod hívni a rendőröket? – kérdezte mosolyogva.

Dehogy.

Összekapcsolódott a pillantásunk, és a jéghegyeket idéző szempár mintha a tekintetével akart volna megsimogatni.

A csípőjével az ajtófélfához támaszkodott, és a pillantásom odarebbent a mozdulatra. Visszanéztem az arcára, de addigra olyan magabiztosan vigyorgott, mintha felfedezett volna egy másik élhető bolygót az univerzumban.

A tekintete felforrósította a vérem, és ha Magdi most megkérdezné, hogy tetszik-e, egy pillanatig sem haboznék az igenlő válasszal.

Szóval? – kérdezte újra.

Mármint, hogy mi járatban vagyok? – habogtam. – Azt hiszem, átgondoltam a kávézást, és most én hívnálak meg. Van egy szuper kávéfőzöm meg csészéim vagy bögréim, ha esetleg bögrés típus lennél, és még van tej is a hűtőben, ha a lattét szereted.

Hülyeségeket beszéltem, igen. Jobb volt, amíg némán álldogáltam.

Hm. Most szeretnéd? – kérdezte az előbbinél mélyebb hangon, és nekem valami egészen más dolog jutott eszembe ettől a hangszíntől, nem a kávézás. Éreztem, hogy elnyílik az ajkam, elakad a lélegzetem, és olyan helyeken bizseregtem, amiről nem akartam, hogy más is tudjon.

Persze levágta, hogy bejön nekem. Látszott a fején. Ennyire már ismertem a srácokat, tudom, milyen önelégült a fejük, ha te tepersz utánuk. Tiszta hülye vagyok, hogy felültem erre a hormonhullámvasútra, mert ennél azért több tartás van bennem.

Mégsem sztornóztam le a meghívást, csak próbáltam kiverni a fejemből az oda nem illő képeket, és némi higgadtságot összekaparni.

Akár most is – feleltem könnyednek szánt hangon. Azt végképp nem akartam bevallani, hogy már csak meg kell nyomnom a kávéfőző gombját, mert mindent előkészítettem. Tuti, hogy még ennél is magabiztosabbá vált volna.

Csakhogy nem válaszolt. Úristen, meggondolta magát? Vajon arra volt kíváncsi, meddig megyek el? Ezt az égést. El se akartam hinni, hogy randira hívok egy fiút, és az elhajt.

Kínomban bukfencet vetett a gyomrom, és kifutott a vér az arcomból, de Ádám még mindig mosolygott. Lehet, hogy csak húzta az agyamat?

Adj néhány percet, oké? – kegyelmezett meg. – Mindjárt megyek, csak veszek fel valami emberi öltözéket.

Oké – suttogtam megkönnyebbülten.

Úgy mentem vissza a lakásba, mintha egy csatából vonszoltam volna haza az összekaszabolt testemet.

Merevgörcs – hallottam újra Magdi hangját, és alig bírtam elhessegetni a fejemből. Oké, értem, hogy túl feszes vagyok, de hogy a fenébe legyek könnyed és természetes, ha az előbb már a szexen gondolkodtam? Ezer százalék, hogy az érzés kölcsönös, mert az első találkozáskor, amikor a lábamat mustrálta, egyértelművé tette, hogy bejövök neki.

Inkább az egyszerűbb dolgokra koncentráltam, mint például a tálalás. Szemrevaló, kávémintás tálcára tettem a hozzávalókat, még teasüteményt is raktam mellé. Tanakodtam, hogy anya sötétkék porcelánkészletét használjam, de egyrészt túl flancos, hacsak nem egy hercegnő jön vendégségbe, másrészt lehet, hogy egy csomó tejjel issza a kávét, és akkor az aprócska csésze rossz választás. Maradtam egy közepes méretű bögrénél, magamnak pedig a kedvenc, ütésálló porceláncsészémet raktam ki a másik készletből.

Miután végeztem, türelmetlenül doboltam a pulton arra várva, hogy Ádám bekopogjon. Szinte biztos voltam benne, hogy kopogni fog, és nem a csengőt használja. Az nem ő lenne.

Fogalmam sincs, honnan vettem ezt. Mintha néhány találkozás után már ismerném is, pedig ez nem igaz.

Amikor végre bekopogott, úgy repültem az ajtóhoz, minta puskából lőttek volna ki. Mielőtt beengedtem volna, az előszobatükörnél még megigazítottam a frufrumat, és lesimítottam a lapockáig érő hajamat.

Ádám teljesen átöltözött, és intenzív tusfürdő illat kísérte. Gyorsan felmérte a piciny lakás elrendezését, és elcsodálkozó szemmel bámulta a növényeimet. A rengeteg növényemet.

Mintha egy dzsungelben laknál – jegyezte meg.

Sosem gondoltam, hogy másnak ez a mennyiség már sok lenne, mert én még jó pár cserepet el tudtam volna helyezni. Ha egyedül laksz, annyi növényt veszel, amennyit akarsz.

Messze van ez a dzsungeltől – szabadkoztam, amikor odament a karnishoz rögzített függő virágtartóhoz, amiből csak úgy ömlött kifelé a kedvenc ezüstös futókám.

Nem tűntél növényimádónak – mondta. – De tetszik. Szeretem a virágokat.

Érdekes. Olivér nem szerette őket. Azt mondta, gazok, és sose kaptam tőle cserepes virágot, annak ellenére, hogy tudott a gyűjtőszenvedélyemről. Még vágott virágot is csupán egyszer hozott a névnapomra.

Büszkeséggel néztem, ahogy Ádám minden kaspót végigjár, majd az ablakhoz legközelebbi polcos szekrényhez sétál, amire az össze hisztis fajtát és kisebb méretű cserepet pakoltam. Egyesével vette szemügyre a növényeimet, mint aki tényleg kíváncsi rájuk.

Ez jópofa! – bökött rá az egyikre. – Ez ilyen alien-virág? Csápos-karmos meg minden.

Az egy ritkább Aloe fajta.

Már én is gondolkodtam, hogy kéne valami a lakásba, de halvány fogalmam sincs, melyik nem halna ki nálam.

Szívesen segítek, ha gondolod. Elmondod az igényeidet, és elmegyünk vásárolni neked növényeket.

Ádám mosolyogva rám sandított egy fiatal buzogányvirág mellől.

Már másodjára hívsz el – figyelmeztetett.

Erre nem válaszolhattam, inkább odamentem a konyhába, hogy elkészítsem a beígért kávét. A konyhaszekrénynek dőlve vártam, amíg lefő.

Mi ez a díszvilágítás? – mutatott a szekrényen végigfutó lilás fényű Led-szalagra, és az alsóbb polcokra helyezett lámpákra.

Növénynevelő lámpák. Hiába vannak az ablak előtt, a fényigényesebbeknek nem elég az a szürkeség, ami kintről jön.

Értem. Nagyon hangulatos a lakásod. Annyira más, mint nagyapáé.

Miért?

Egyrészt kisebb, de a nagyi halála óta az a hely olyan üres és ijesztő.

Az üreset még megértettem, de az ijesztő jelző kifogott rajtam. Rákérdeztem, mit ért ez alatt.

Nem is tudom, csak egy hülye érzés van bennem, amikor odamegyek.

Hiszek benne, hogy minden lakásnak van lelke. Bár mi magunk tesszük otthonossá, de attól a legtöbb régi lakásnak van egy története.

Hát, a papa lakása kicsit sem otthonos, maradjunk annyiban.

Nem erőltettem tovább, talán egyszer majd elmeséli.

Mit csinálsz ott tulajdonképp? Így, hogy elköltözik a nagypapád, mi lesz a lakással?

El akarjuk adni – mondta, és odajött a térelválasztó pulthoz, majd rákönyökölt. – Anyámék legalábbis ezt akarják, miután közöltem, hogy nincs az a pénz, amiért ideköltöznék. Nagyapának még nem mondták el, amivel nem értek egyet, mert nem akarná. Már a költözés is túl sok neki.

Ez egy bonyolult szitu.

Az. Nagyon.

Ekkor végzett a kávéfőző. Végre lefoglalhattam magam, és nem kellett azon agyalnom, mit mondhatnék erre. Ez egy borzasztó helyzet, és talán nincs is jó megoldás.

Kitöltöttem a kávét, amihez Ádám jó sok tejet kért. Odamentünk a kanapéhoz, és besüppedtem a puha plüsspárnák közé, közben pedig próbáltam újra felvenni a beszélgetés fonalát.

Csupa jót hallottam a nagyszüleidről.

Ez nem lep meg, de azért sokat veszekedtek – mondta sóhajtva. – Közvetlen a nagyi halála előtt is összekaptak. Szerintem az utolsó beszélgetésük nem volt valami békés, nagyapa ezért is van ilyen rossz állapotban. Mintha bűntudata lenne.

Hallgattam, mert nem akartam még egyszer az elcsépelt sajnálkozással jönni. Megkavartam a kávét, és Ádámot figyeltem.

Na és te? – kérdezte. – Ne csak én legyek hangulatgyilkos, mesélj valami lehangolót.

A gondjaimról akarsz hallani?

Vagy bármiről – mondta mosolyogva.

Bármit mesélhettem volna, de inkább elővettem a telómat, és elkezdtem lejátszani az Akkor semet. Ádám fintorogva nézett, hogy mégis mi ütött belém, mert továbbra sem volt elragadtatva a zenei ízlésemtől.

Szinte csak ezt a számot szoktam hangosan hallgatni.

Ha neked ez tetszik, én elfogadom.

Azt mondtad, szar – néztem rá szigorúan.

Hosszú ideig nem pislogott, mert szerintem rájött, hogy ebből nem fog jól kijönni.

Érzelmileg feldúlt állapotban voltam – felelte, és láttam, ahogy próbál nem röhögni. – Nem akartam megsérteni az ízlésedet, ó, popkultúra imádók legfőbb papnője.

Felnevettem. Szerencsére nem voltam sértődékeny, és nem vettem magamra. Senkitől sem várom el, hogy tetsszen neki, amit alkotok. Azért persze kíméletlenül visszavágtam:

Bátki Olivér, az előadó a legjobb barátom volt, és néha még annál is több. Ezalatt nyugodtan értsd azt, ami elsőre eszedbe jut. Elég csúnyán eljátszotta a bizalmamat, ezért bosszúból a Facebook oldalán trollkodtam, mire kirúgtak az állásomból, merthogy neki dolgoztam, majd hetekkel később Olivér ellopta a dalszövegemet, ami akkor még csak egy vers volt, csinált hozzá egy szuper kis dalt, és piacra dobta. Másfél milliós megtekintésnél tart a YouTube-on, és a közönség imádja.

Kikerekedett a szeme. Lehet, hogy túl sok volt ez így egyszerre?

Elakadt a szavad? – kérdeztem óvatosan.

Nem, csak információs egységenként kellene reagálnom.

Tedd azt!

Felhörpintette a bögre tartalmát, aztán úgy maradt előre dőlve. Tetszett a közelsége, ezért én is közelebb húzódtam hozzá.

Nagyon menő, hogy dalszövegeket írsz, és több mint egy millióan meghallgatták már. Ne foglalkozz a magamfajta hülyékkel, akik a rockot meg az instrumentális zenét szeretik, ezt kivételes dolognak tartom. Viszont azért, mert a csávó ellopta tőled a szöveged, be kéne törni a pofáját.

Én se voltam korrekt – vallottam be.

Igen, mondjuk gyerekes ez a trollkodás, de egészen más dolog a kettő. Lehet valami jogi lépést tenni?

Elmeséltem, hogy kellene egy ügyvéd, akit legalább megkérdezhetek, mi a teendő ilyenkor, de jelenleg még a lakásra sincs pénzem, ügyvédre végképp nem telik.

Lehet, hogy össze tudlak hozni egy korrekt áron dolgozó pasassal – ajánlotta.

Mint mondtam, lenullázódtam anyagilag. Nem tudom kifizetni.

Talán így is van megoldás, de erre majd visszatérünk. Azért is betörném a képét, hogy fenyegetőzik, mert ilyet nem csinálunk.

Igazából nem Olivér fenyegetőzik, hanem Rómeó. Olivér már annak idején se akart kirúgni a trollkodás miatt, szóval megfordult a fejemben, hogy ez nem is az ő akciója, hanem szimplán Rómeó szórakozik.

Megfordult a fejedben? Nem is beszéltél az exeddel erről az egész dalszöveg mizériáról?

Még mit nem! Majd ha piros hó esik.

Ádám hátradőlt, a kezét a feje mögé tette, és fürkészőn bámult. Ledobtam a kardigánt, mert majd megsültem.

Egyáltalán nem beszéltél vele? – kérdezte újra a korábbi döbbenettel az arcán.

A fejemet ráztam. Nem akartam több hazugságot megkockáztatni.

Miért olyan meglepő ez?

Nézd, mindenkinek vannak zűrös kapcsolatai, de nektek emellett jogi problémátok van, és ha igazságot akarsz, ott nem támaszkodhatsz feltételezésekre.

Alapvetően nem akartam sem pereskedni, sem több konfliktust. Csak a szám járt, hátha Rómeó megijed, de kizártnak tartottam, hogy eljussak a bíróságig. Sose csináltam hasonlót, és féltem tőle.

Ádám mintha a fejembe látott volna, valahogy rájött mindenre.

Nem is kell ügyvéd, igaz?

Kevés vagyok, hogy ezt végigvigyem. Most biztosan.

Akkor feladod?

Lehajtottam a fejem, és nagyot sóhajtottam.

Egyelőre szüneteltetem.

Nem a pereskedés az egyetlen megoldás, ha harcolni akarsz a dalodért.

Miért, szerinted mit kellene csinálnom?

Azt használni, amid van. Beszélj ezzel a gyerekkel, és mond meg neki személyesen, mit akarsz. Te mondtad, hogy talán nem is az az álláspontja, mint a másiknak. Passzold neki a labdát, és ha tényleg egyetért ezzel a Rómeó gyerekkel, akkor ajánlok egy ügyvédet, akivel konzultálhatsz, és majd fizetsz, amikor tudsz.

Megdobbant a szívem az ajánlatra. Egy pillanatra nem éreztem magam egyedül, és úgy tűnt, számíthatok valakire. Totál irreális, hogy ezt a srácot csupán rövid ideje ismertem.

Nagyon kedves tőled.

Nem vagyok teljesen önzetlen, ne hidd – mondta, aztán az órájára nézett, mintha időre menne.

Hogy érted?

Ádám felállt, és az ajtó felé vette az irányt.

Ha nem haragszol, közben indulnom kell – mentegetőzött. – Köszönöm a kávézást, nagyon jól esett.

Követtem az előszobába, de még választ vártam tőle, és ezt tudta. Nekidőltem az előszobafalnak, és némán vártam a magyarázatot.

Azért se ártana beszélned vele, hogy tisztázd, túl vagy-e rajta – mondta sóhajtva.

Szerinted most nem tudom? Mi ketten nem jártunk.

Mégsem beszélsz vele.

Most azt hitte, hogy szerelmes vagyok Olivérbe? Szerinte csak azért haragudhatok egy srácra, mert égig érő szerelem volt köztünk? Ez nevetséges.

Azért elmegyünk növényt venni? – kérdeztem rekedten.

Némiképp elbizonytalanodtam virágkérdésben. Szeretek megfontoltan haladni, és átgondolni a dolgokat.

Ez meg mi a fenét jelent?

Nem vásárolhatok be valamiből, ami nem fogja magát jól érezni nálam, mert túlságosan hiányolja az előző helyét. Azt hallottam, a virágok kényesek az ilyesmire.

Kimondottan. Már ha még mindig a virágokról beszélünk.

Nem felelt, de a tekintete folyamatosan kereste az enyémet. Úgy nézett rám, mintha ott helyben fel akarna falni.

A torkom kiszáradt, nyeltem egyet. Atyaég, magamat is megleptem, hogy ennyire bejön nekem, holott távolról sem az esetem. Talán a hangja vett le a lábamról, ott kint a folyosón. Valahogy mindig az dönt. Vajon milyen hatást váltana ki belőlem, ha a fülembe suttogná a vágyait?

Ekkor megérintette a karomat valamivel a csuklóm felett, nekem pedig minden porcikám boldogan felsóhajtott. Lassan felfelé haladt a karomon, és eljutott a vállamig. Gyengéd ujjai a kulcscsontomat simogatták, talán a végtelen jelet rajzolgatta a bőrömre.

Amikor közelebb lépett hozzám, a testem izgatottan megfeszült. A pillanat lelassult, a tér pedig arra a négyzetméternyi helyre korlátozódott az előszobában, ahol álltunk. Nem létezett más.

A számat nézte, és egy centit előrébb dőltem. Pontosan látta a mozdulatot, ő aztán nem az a srác volt, aki nem vette észre a jeleket, amiket küldtem.

Teljesen hozzám simult, és nekidőltünk a falnak. Hangosabban vette a levegőt, a tekintete felizzott. Ahogy a szemébe néztem, úgy éreztem, visszafogja magát, mert ez az óvatosság nem is ő, csak a kedvemért ennyire elővigyázatos.

Ettől csak még jobban tetszett.

Alig bírtam egy helyben állni, a türelmetlenség csak gyűlt bennem, amikor végre megfogta a tarkómat, és hosszú, felfedező csókot váltottunk. Az ajka még kávéízű volt, de annál édesebb.

Furcsán csodálatos tapasztalat volt. Az első csók eddig sosem sikerült jól egyik fiúval sem, de Ádám megtörte ezt az hagyományt. Tökéletesen csókolt.

Fenébe, pont erről beszéltem – morogta. – Szeretek az ilyesmivel lassan haladni.

Nekem úgy is jó – nyögtem ki kissé még kábultan.

Bejelölhetlek Facebookon?

A kérdés hallatán felnevettem.

Végül is randiztunk, a falhoz nyomtál, megcsókoltál és kis híján egymásnak estünk. Bánja fene, bejelölhetsz nyugodtan.

Megkereslek. Majd ha a virág már tudja, mit szeretne, akkor szóljon – felelte, és aztán tényleg otthagyott. Kicsit csalódtam magamban, hogy képes lettem volna az első randin lefeküdni vele, de hálát adtam, hogy neki nem ez volt a célja.

Viszont fogalmam se volt, hogyan vegyem rá magam arra, hogy beszéljek Olivérrel.

Pedig meg kellett tennem.

***

Másnap Ádám rám írt, és elkezdtünk beszélgetni a virágbeszerző projektről. Lefotózta a lakását, ami valójában egy könnyűszerkezetes, viszonylag kis alapterületű, mégis otthonos házikó. Amennyire láttam, nem lesz gond a fénnyel, szóval főleg a gondozáson, azon belül az öntözésen bukhat meg. Megkérdeztem, van-e kutya vagy macska a háznál, mert ugye neki nem akarunk ártani. Azt felelte, hogy saját nincs, de a szülei macskája néha tiszteletét teszi nála.

Ki is találtam, mi legyen a növény, de amikor megkérdeztem tőle, mikor megyünk el érte, kitért a válasz elől. Három nap maradt karácsonyig, szóval ha meg akarta magát lepni, bele kellett volna húznunk.

Amikor egy teljes napig nem válaszolt, kezdtem azt hinni, szándékosan hallgat. Arra várt volna, hogy kimondjam, túlléptem a szakításon? Mintha direkt félre akarná érteni az Olivérrel kapcsolatos érzéseimet. Mármint… tényleg hiányzott, de nem azért, mert szerelmes vagyok. A barátom hiányzott. Az az Olivér, akiben meg tudtam bízni.

Végül megbeszéltem egy találkozót Olivérrel, hogy legalább a jogdíj kérdését tisztázhassam. Nem is kellett sokat várnom, mert másfél órával azután, hogy letettük a telefont, már jelzett is a kapucsengő.

A szívem a torkomban dobogott, amikor besétált a lakásba. Már az első pillanattól azokra az időkre emlékeztetett, amikor még nála töltöttem az időm nagy részét.

Meglepett, hogy találkozni akartál velem – mondta, miközben levetkőzött az előszobában.

A gyomromba költözött feszültség ellenére majdnem elmosolyodtam. Az hogy meglepte volna, hogy egy másik pasi unszolására mentem bele ebbe a találkozóba.

Nehezen szántam rá magam – feleltem.

A pult konyha felőli oldalán leültem a kerek, szivacsos bárszékre, és onnan figyeltem, mennyire nem találja már a helyét nálam. Végül elhúzta a mellettem lévő bárszéket a pult túloldalára, és leült velem szemben.

Rómeó folyamatosan fenyeget, és most már veled akartam beszélni, nem azzal az idiótával – vágtam bele.

Mi az, hogy fenyeget? – kérdezett vissza meglepetten.

Szíve szerint tönkretenne. Gondolom, ha beperellek, kitalál valamit, hogy lejárasson. Totál bekattant. Fogalmam sincs, mi baja van velem, de nagyon durva, amit tol.

Nem teljesen értem ezt az egészet. Azt mondtam, hogy beszéljen le a perről, nem azt, hogy fenyegessen meg.

Rosszul értelmezte a kérésedet.

Értetlenül nézett rám, de én se vághattam különb képet.

Hidd el, én semmi ilyesmit nem hagytam jóvá. Esküszöm – mondta.

A döbbenet, ami kiült az arcára igazinak tűnt, és igyekeztem hinni neki, hiszen ebben a verzióban reménykedtem én is.

Azonban nem volt könnyű elfogadni, amit állít. A kisördög folyamatosan ott ült a vállamon, és próbált elbizonytalanítani.

Néhány másodpercnyi habozás után Olivérnek hittem, a kisördögöt meg elzavartam.

Kelletlenül bólintottam.

Tudom, hogy elloptam, ami a tiéd, nem is tagadom – folytatta. – Azért Rómeót bíztam meg a veled való tárgyalással, mert nekem még a telefont se vetted fel. Ha szóba álltál volna velem, már korábban elmondom, mennyire megbántam. Ahogy te is azt a videót meg ami utána következett. Vagyis… nem bánok mindent. A dal az csúcs lett, csak sajnálom, hogy az engedélyed nélkül ment ki. Amúgy mi a véleményed róla?

Ez a legfontosabb, amit tisztázni akarsz?

Tudni szeretném.

Kicsit elszomorodtam, mert neki tényleg a visszacsatolás számított a leginkább. Persze biztos, hogy az én véleményem kiemelten fontos, de akkor is mintha csak az elismerés kellene neki.

Tetszik. Zseniális lett – mondtam érzelemmentesen.

Azt mondod, zseniális? Tényleg?

Igen.

Biztos? Nem tűnsz valami lelkesnek. Nem is tetszik, ugye? – kontrázott fancsali képpel.

De igen, csak nekem nem a tetszési indexe miatt fontos ez a zene, te érzéketlen tuskó. Amikor ezt írtam, lelkileg totál mélyen voltam.

Nyilván, de ne ítélj el, amiért örülök a sikernek. Tudom, hogy dühös voltál rám, és azt írtad ki magadból. Én is csináltam hasonlót, nekem ne mutasd be, hogy működik ez.

Ha ennyire tudod, hogy lophattál tőlem?

Válasz helyett inkább farkasszemet néztünk. Amikor nem bírta a vádló tekintetemet, felállt a pult mellől, és félig hátat fordított nekem. A hófelhőket bámulta az ablakon át.

Én is szarul éreztem magam akkortájt – vallotta be. – Biztosra veszem, hogy leszarod, de kurvára nem akartalak elveszíteni. Szükségem volt rá, hogy az életem része maradj annak ellenére, hogy csak barátok lettünk volna.

Megszólalni se tudtam ettől a szintű pofátlanságtól. Egyáltalán nem az fájt, hogy az alkalmi szerető státuszom megszűnt volna, hanem az, ahogyan ez kiderült. Mintha nem is értette volna a lényeget.

Tudom, hogy hibáztam, de Fruzsi, akkor is te vagy a tökéletes nő, akit nem tudok nélkülözni az életben.

Hogy micsoda? Sose voltunk szerelmesek.

Igen, tudom, de ennyi belefér.

Oké, ez letaglózott. Én, mint a tökéletes nő? Ez meghibbant. Nem hittem, hogy kibírom anélkül, ahogy megfojtanám.

Hé, komolyan gondolom. Tényleg tökéletes vagy – bizonygatta.

Te viszont nem vagy százas. Már megint valami hülye álomvilágba ringatod magad.

Olivér visszasétált hozzám, és újra leült. A kezét tenyérre felfelé a pultra helyezte, talán azért, hogy megfogjam. Persze, még mit nem.

Tudom, hogy igazságtalan voltam. Egy önző barom. Azt akartam, hogy ott legyél velem, de ne legyél mással. Folyamatosan kerestem a szerelmet, de azt nem akartam, hogy te is megtedd. Mert akkor elhagytál volna.

Tényleg? Ezért üldözted el azt a két srácot a közelemből úgy, hogy még az okát is csak utólag tudtam meg annak, miért léceltek le?

Már kiabáltam, és azt hiszem, ki tudtam volna hajítani a lakásomból. Legszívesebben az ingénél fogva vonszoltam volna ki a küszöbre, hogy rácsapjam az orrára az ajtót. Hogy lehet valaki ennyire, de ennyire önző?

Azt akartam, hogy a barátom maradj, de egyetlen srác se nézné jó szemmel a kettőnk barátságát.

Ezt nem tudhatod.

Dehogynem. Mindennek vége lett volna. Annyi inspirációt és motivációt kaptam tőled, és erről nem akartam lemondani.

Kellett nekem kérdezni, hát megkaptam a választ. Neki ez így kerek magyarázat, és a legrosszabb, hogy talán igaza is van. Nem hiszem, hogy ha összejöttem volna egy sráccal, az illető elviselte volna, hogy egy kufircológép a legjobb barátom.

Szörnyen fel voltam háborodva az önzőségén, de különös mód meg is nyugodtam. Olivér mindig ilyen volt, emiatt nem kellett nekem sosem. Gyerekes módon viselkedett, csak a saját igényei léteztek, és ha nem kapta meg, amit akart, akkor kizsarolta vagy elvette, bármilyen áron.

Nem változott, csak én feltételeztem tőle valami mást, valami többet. Azt hittem, megkomolyodik, de ezek szerint nem történt meg.

Magdi szerint mindig elkönyvelem az embereket valamilyennek, és ha nem olyanok, akkor jön a csalódás. Haragudhatok Olivérre, amiért megbántott és kihasznált vagy emlékezhetek rá, hogy én akartam őt kevésbé önzőnek látni, mint amilyen valójában.

Na és mi van azzal a influenszer lánnyal, akivel keféltél? Megtaláltad nála a szerelmet?

Nem, de addig kell keresnem, amíg rátalálok – felelte. – Tényleg sajnálom. Bizarr mód, neked szeretném leghamarabb elmondani, ha megtörténik.

Hánynom kell, ugye tudod?

Még mindig a tenyerét néztem. Szerette volna, ha megérintem, de nem álltam rá készen.

Sose fogom elfelejteni, mennyire undorodtál tőlem, amikor összepakoltam a cuccaimat, itt ebben a lakásban – mesélte. – Rám sem néztél, és ez kibaszottul bántott. Belém égett, mint egy billog, és a mai napig marja a bőrömet. Akkor fotóztam le a füzetedet. Elmondani nem tudom, hányszor olvastam el, és hányszor rúgtál belém vele, de a végére kitörölhetetlen lett a fejemből, és azzal keltem, azzal feküdtem, míg végül összeállt egy dallam. Számítottam rá, hogy ki fogsz akadni, csak arra nem, hogy idáig fajul. Rómeó azért szemétkedik, mert fél, hogy ő is az én sorsomra jut, és kiteregeted a magánéletét. Elég sokat tudsz róla, és még mindig fél Jucitól, pedig egy éve elváltak.

Ettől ismét megkönnyebbültem, hiszen egy újabb válasszal voltam beljebb a történteket illetően. Utáltam, mennyire szükségem volt Olivér támogatására ebben az egész ocsmány helyzetben, amit ő maga kreált.

A harag ugyan nem állt odébb, de egy kicsit háttérbe húzódott.

Mi volt ez köztünk? – sóhajtottam az egyetlen nyitva maradt kérdést.

Szerintem a szeretetet nem kell beskatulyázni. Ezért bocsátottam meg, amit tettél, és remélem, egyszer te is elhiszed, hogy sosem akartalak bántani. A táskámban van egy szerződés, ami elismeri, hogy te írtad a dalszöveget. Mindent javítunk, ha neked ez megfelel így. Ráadásul a munkád is visszavár. Szerettem veled dolgozni, királyul koordináltad a dolgokat.

Nem tudtam, mit mondjak. Álmomban sem gondoltam ilyen rémes és egyben szuper végkifejletre. Még fel kell dolgoznom, amiket mondott, de legalább visszaszolgáltatja a dalszövegemet, és felajánlotta a régi munkámat.

Pillanatnyilag nem bírtam volna a közelében dolgozni, de azért nem akartam élből elutasítani. Időt kértem. Na és a szerződést, hogy megnézzem.

Olivér odament az előszobában hagyott táskájához, és kutakodni kezdett benne. Eszembe jutott, hogy pont azon a helyen csókolt meg Ádám, mielőtt virágnyelven azt akarta tudni, hogy készen állok-e a további randizásra. Ugyan nem voltam szerelmes, de azt se állíthattam, hogy Olivér csak egy futó kaland lett volna az életemben.

Az elmúlt hónapokban érzett űr most tűnt el belőlem teljesen. Már nem éreztem azt a zavart sem a szívemben, és ahogy Olivér mosolyogva felém jött, már nem vetett bukfencet a gyomrom. Miatta nem. Csak arra vágytam, hogy elmenjek Ádámmal venni egy fránya szobanövényt.

Mi az? – kérdezte Olivér, amikor a kezembe adta a papírokat. Vetettem a szerződésre egy pillantást, de nem néztem meg alaposan. Az eszem máshol járt.

Szeretném elolvasni, de nem most. Ha rendben van, visszaküldöm postán, oké? – ígértem, aztán szép lassan kifelé tereltem a nappaliból. Az elhatározás, hogy igenis megteszem a következő lépést Ádám felé, annyira felvillanyozott, hogy majd kicsattantam.

Oké – felelte nevetve. – Azért kíváncsi lennék, mi zajlik a háttérben. Csillog a szemed. Csak nem randid lesz?

Még ha randiznék is, majd pont neked mondanám el!

Olivér lusta mosolyt villantott, miközben magára rángatta a fekete szövetkabátját. Idegesítően lassan tekerte a nyakába a sálat, mintha arra a két méterre, amíg elmegy az autóig, annyira kellene. Direkt húzta az időt.

Kinyitottam az ajtót, jelezve, hogy indulhatna már.

Most tényleg kidobsz? Tuti, hogy pasi van a dologban.

Mint mondtam, nem veled fogom megtárgyalni ezt.

Pedig elmondhatod. Kétszer nem szeretném ugyanazt a hibát elkövetni.

Csak az ajtóra böktem a fejemmel, és végre kimasírozott a lakásból.

Komolyan elmondhatod. Szeretném, ha boldog lennél – mondta lágyan.

Azt én is.

És ha sikerül, talán adhatnál tanácsot, hogyan kell csinálni.

Felkészületlenül ért, ahogy megölelt, és hiába próbáltam tiltakozni, szorosan magához vont. Éreztem rajta, mennyire vágyik erre, ezért elernyedtem a karjában. Olivér olyat sóhajtott, mintha megkönnyebbült volna.

Aztán felbukkant Ádám.

***

Hogy lehet a pasiknak ilyen szuper érzékük, hogy a legrosszabb pillanatban toppanjanak be egy kényes szituáció kellős közepébe? Egyszerre fohászkodtam a Jézuskához meg a Télapóhoz, hogy ne váltsunk most át egy rém rossz romantikus filmbe, ahol a pasi, aki tetszik, azt hiszi, hogy újra összejöttem az exemmel.

Ádám a kulcsát csörgette, de nem sikerült beletalálnia a zárba. Gyanítom azért, mert minket figyelt.

Olivér elengedett, és hátat fordított nekem, hogy szemügyre vegye a mellettünk szerencsétlenkedő szomszédot. Még köszönt is neki.

Ádám nem viszonozta az üdvözlést, csak tovább bámult ránk, és ez így önmagában elég bunkóságnak hatott.

Kínos csend borult ránk.

Gond van, haver? kérdezte Olivér higgadtan. Hozzászokott a bámulókhoz és a fura alakokhoz.

Nem, nincs. Bocs, csak ismerősnek tűntél, de fix, hogy nem találkoztunk még.

Néha felbukkanok a tévében is, talán ott láttál.

Nem nézek tévét – zárta rövidre a beszélgetést Ádám, majd villámgyorsan el is tűnt a lakásban.

Olivér visszafordult felém, rám nevetett, és közölte, hogy tartsam távol magam a szomszédtól, mert para a fickó. Pont az ellenkezőjét terveztem, de nem kötöttem az orrára. Elköszöntem, és hosszan bámultam utána, amíg leér a földszintre. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy kiment, bekopogtam Ádámhoz.

Feszült volt és mogorva, a szeme alatt fekete foltok húzódtak. Ráadásul megállt az ajtóban, és nem invitált be a lakásba. Szerettem volna hinni, hogy nem azért, amit látott, hanem mert kupi van odabent, vagy egyszerűen nem érzi jól magát a nagypapája lakásában.

Mi újság? – kérdeztem vidáman.

Semmi.

Ráérsz most?

A legközelebbi szobaajtó felé nézett, aztán gondterhelten vissza rám, mintha sürgős dolga lenne odabent. Az egész mozdulatnak kifogásszaga volt, mégsem mondta, hogy elfoglalt lenne.

Elmehetnénk növényt venni – próbáltam ösztönözni. – Úgy hiszem, hogy a neked tetsző példány jól érezné magát nálad.

Kellett némi idő, míg lefordította, hogy nem a virágokról beszélek, hanem magamról, és végre elmosolyodott.

Biztos? Az előbb nem úgy tűnt.

Hidd el, biztos vagyok benne. Útközben elmesélem, ha érdekel.

Vigyorogva bólintott, és villámgyorsan felvette a kabátját. Kíváncsivá tett a lakás története, mert láthatóan megkönnyebbült attól, hogy kijöhet onnan, de az továbbra is váratott magára. Ezúttal másról beszélgettünk. A mogorvaságát mintha elfújták volna, amiért elhívtam egy újabb randira. Legalábbis én annak gondoltam, így kettő-egy az állás a javamra.

Ádám gyalog szeretett volna menni a közeli áruházig, de én a kocsit javasoltam, mert a szobanövények hamar megfáznak a hidegben. Így persze nem tudtunk beszélgetni, mert két perc alatt odagurultunk. Még parkolót is sokkal tovább tartott találni, mert az áruház tömve volt, lévén két nap múlva karácsony. Kicsit el is sápadtunk, amikor bejutottunk, és megláttuk, milyen hosszú sor áll a kasszáknál.

Rutinosan mutattam az utat a kertészeti rész felé, miközben karácsonyi zenékkel bombáztak minket. Elhaladtunk az égősorok mellett, de kibírtam, hogy nem megyünk be abba az öbölbe. Szerettem a karácsonyi kihelyezést, és általában már novemberben végigmustrálok mindent, de ez az év másként alakult. Azt hittem, teljesen befordulva fogom tölteni az ünnepeket, és már azért hálás voltam ennek a pasinak, hogy kimozdított ebből az állapotból, és végre boldog izgatottsággal szökdécselhettem az imádott növényeim felé.

Kis híján elnevettem magam, ahogy Ádámra pillantottam. Próbált kibontakozni a kabátból, hogy ne gyulladjon meg, miközben teljes kétségbeeséssel bámulta a szemünk elé táruló növény- és virágözönt.

Na jó, én ebből nem tudok választani.

Nem kell, csak bízz bennem – mondtam, és a kezemet nyújtottam felé. Meglepte a mozdulat, de a tenyerembe csúsztatta az övét. Kicsit még hűvösnek éreztem a bőrét, de örömmel kulcsoltam rá az ujjaimat az övére. Az izgatottsági szintem az egekbe szökött a pulzusommal együtt. A mosolyából ítélve, tetszett neki, hogy megfogtam a kezét.

Végigmutogattam neki, hogy nagyjából milyen típusú növényeket hol talál meg, ha esetleg legközelebb is erre tévedne. A kedvenceimet meg is simogattam, bár igyekeztem minél kevesebb dolgot megtapizni, hogy ne ijesszem el. Utána elvittem a halálsorra is, ahová a leértékelt növények kerülnek. Itt mindig megállok, és végignézem a kínálatot, hátha valamelyiket meg tudom menteni. Kivételesen hamar továbbindultam, és megmutattam neki a bébiszekciót, ahol falatnyi cserepekben árulták a fiatal, törékeny növényeket.

A szemem sarkából láttam, ahogy gyengéd tekintettel figyel.

Mi az?

Gyönyörű vagy, amikor így lelkesedsz – felelte csendesen.

Jóleső borzongás futott végig a testemen, ami mosolygásra késztetett. Olivér sosem mondott ilyesmit. Tőle mindig annyit kaptam, hogy jól nézek ki vagy dögös vagyok, de gyönyörűnek sosem hívott. Pláne utálta, amikor a növényekről beszéltem.

Nem untatlak? – kérdeztem óvatosan.

Egyáltalán nem. De eljöhetünk még párszor, hátha egyszer sikerül – felelte, és rám kacsintott.

Érdekes volt, hogy még véget sem ért az aktuális találkozásunk, már a következőről beszéltünk. Mintha attól félne, hogy eltűnök vagy elrabolnak az ufók vagy valami. Pedig nem akartam sehova se menni.

Megmutatom neked, mire gondoltam a lakásodba.

Akkor lássuk.

Odavittem a nagyobb növényekhez, amelyek közül némelyik még nálam is magasabbra nőtt. Ádám először megijedt, de rámutattam egy közepes nagyságú, mutatós példányra, ami csak a combomig ért. Tojás alakú, világoszöld leveleit sötétzöld foltok díszítették, de nem csak a látvány miatt volt annyira különleges.

Ezek örökmozgók – jelentettem ki büszkén, mintha egyenesen én hoztam volna őket a trópusokról. – Esténként a levelek felágaskodnak az ég felé, mintha a növény össze akarná csukni őket, majd reggel újra kényelmesen szétterülnek.

Te is ilyen vagy? Örökmozgó?

Talán. Szoktam ilyen izgága lenni, viszont imádok aludni is, szóval az éjszakai pihenés megzavarása nálam szentségtörés.

Ebben nem lenne vita köztünk. Mármint ha egyszer úgy adódna, hogy együtt aludnánk – mondta kihívóan.

Alvásról még nem gondolkodtam, de most beültette a fejembe a gondolatot, milyen lenne vele ébredni. Vajon reggelente morcos vagy kedves? Hamar kipattan a szeme vagy lustálkodik, ameddig csak lehet?

Kimondottan érdekeltek a válaszok, de szándékosan nem feleltem az ajánlatra, hanem egy vigyorgás után visszafordultam a növényhez.

Ő egy calathea, a kedvenc növényem. Számtalan fajtája van, és mind gyönyörű.

Ne győzködj tovább, elkelt.

Megint úgy nézett rám, mintha nem is a növényről beszélnénk, hanem rólam. Komolyan, úgy vigyorogtam, hogy majd szétrepedt az arcom. Azt hiszem, nem volt tovább miről győzködni egymást, mindkettőnket kellőképp érdekelte a másik.

Igazából szerettem volna ajándékba adni a növényt, de alig ismertük egymást, így inkább nem erőltettem. Csak fizettünk, és távoztunk.

Sokkal gyorsabban megjártuk, mint hittem, és fájt a szívem, amikor leállította a kocsit házunk mellett. Azt mondta, haza akarja vinni a növényt, és most nem akar feljönni hozzám. Pedig annyira szerettem volna, ha ismét megiszunk egy kávét, vagy esetleg meglátogat karácsonykor, vagy akár itt tölti a szilvesztert.

Ehhez azonban hátra kellett hagynom a virágnyelvet, és elmondani, mit látott nemrég, így nagy levegőt vettem, és belevágtam:

Rendeztük a helyzetet Olivérrel.

Igen, az feltűnt.

Ő borult a nyakamba, mármint nem magyarázkodom neked vagy ilyesmi, csak szeretném, ha nem értenéd félre.

Oké – bólintott.

Elmondtam, hogy rendeződött a dalszöveg-ügy, és Olivér megígérte, hogy leállítja Rómeót, aki nem fog többet fenyegetőzni.

Örülök, de azért ha mégis szükséged van ügyvédre, akkor szólj – mondta mosolyogva.

Miért, ügyvéd vagy? Nem, nem lehetsz, mert valami cégnél intézel megrendeléseket, igaz?

Édesapám ügyvéd. Ha ő maga nem is tud segíteni, ajánl valakit.

A torkomban dobogott a szívem. Hogyan lehetséges, hogy hónapokig semmi se sikerül, még a lakásban is rabnak érzem magam, és csak szürkeséget, ürességet látok mindenhol, most pedig teli a világ érzelemmel, színekkel és jó dolgokkal?

Egy pillanatra megálltam, és hálát adtam azért, amim van. Karácsonykor amúgy is mindig lajstromba veszem, mit kaptam és mit veszítettem az adott évben, ez már hagyomány nálam. Ha év közben el is felejtem, ilyenkor sosem.

Olivér azt mondta, szeretne a barátom maradni. Te érted ezt? Hihetetlen azok után.

Mit feleltél?

Úgy éreztem, nemet kellene mondanom, de igazából nem adtam neki választ. Fogalmam sincs, tudnám-e onnan folytatni, ahol abbahagytuk, csak éppen a kémia nélkül.

Ádám elgondolkodott, egy pillanatra elmerült a tekintete a kinti tájban.

Az egyik exemmel azért szakítottunk, mert nálunk sem működött a dolog, de együtt dolgoztunk tovább, és remek a kapcsolatunk a mai napig is. Egy másik exem viszont jobban teszi, ha átmegy az út túlsó oldalára, amikor meglát. Szerintem csak rajtatok múlik, hogy működhet-e.

Nem mertem megkérdezni, hogy őt zavarná-e, hiszen nem jelentettük ki, hogy járunk, csak találkozgattunk. Egyelőre nem is kell ezt feszegetni.

Per pillanat csak Ádám jelenlétére koncentráltam. Az illatát még az anyósülésről is éreztem, és ugyan pocsék voltam benne, hogy szétszedjem alkotóelemeire a parfümöt, de nagyon tetszett. Meglepő, gyümölcsös érzete volt, mégis állati pasis maradt.

Adnom kellett egy lehetőséget neki és magamnak is arra, hogy másként alakuljon, mint Olivérrel. Ezúttal pont az lenne a cél.

Sietünk pedig szerencsére nem kellett, akármennyire is vágytam rá. Igyekeztem a jelenre és a közeli jövőre koncentrálni, mindig csak következő lépésre, amit megteszek.

Most lesz pár napom, hogy átgondoljam, mit akarok – mondtam. – Ha egyedül vagy karácsonykor, legalább van időd agyalni.

Hogyhogy egyedül leszel?

Így alakult.

Elmeséled egy újabb kávé mellett?

Ezúttal forralt bort ajánlottam volna, vagy csak simán egy pohár vörösbort, ami után nem vezethetne, és nálam kellene aludnia. Ahogy ezt végiggondoltam, még inkább felpezsdült a vérem.

Örülnék, ha meglátogatnál – feleltem végül, majd odahajoltam hozzá, és óvatos puszit nyomtam az ajkára.

Ádám megfogta a karomat, és finoman visszatartott, hogy ne húzódjak el. A következő pillanatban lassan, lágyan, lassan csókolt meg, és bár többet akartam, sőt, szinte követelte a testem a hevesebb folytatást, mégis visszafogtam magam. Csak semmi nyomulás, mert így még nagyobb kihívás lesz.

Izgalmas játék vette kezdetét, minden porcikámban éreztem.

És mindennél jobban élveztem.








Megjegyzések