Szívkeringő (Sulijegyzetek 4.) - Részlet

 

"Olyan régen jártam kint Krisztián meccsén, hogy úgy döntöttem, beáldozom az egyetlen szabad délutánomat. 
  Egy elég nagy sulival játszottak, tudtam, hogy onnan sok szurkoló ellátogat hozzánk, szóval úgy számoltam, nem fog senkinek feltűnni a jelenlétem. Ez be is vált, a vendégcsapat edzője népes szurkolótábort verbuvált össze, szerintem eggyel jobb jegyet ígért mindenkinek, aki eljön. A tornaterem egész lelátóját ellepték a gimnazisták, én pedig ismerős arc híján leültem az egyik padsor szélére. 
  A teremben zene szólt, ugyanis a Duna-partiban a meccsek előtt és félidőben mindig slágerekkel teremtettek hangulatot. 

 Míg a mérkőzés kezdetére vártam, elővettem a történelemkönyvemet és egy kakaós csigát, ami reggel a boltban még meleg és illatos volt, mostanra azonban megnyomorodott és beleolvadt a zacskóba.

  A One Republic szólt, amikor a könyvben a két világháború közti Európa történelméhez lapoztam. A zene kicsit sem passzolt a témához, de tartottam magam a feladathoz, és a tanulásra koncentráltam.

  Akkor emeltem fel a fejem, amikor elhallgatott a zene, és a játékosok már a pálya szélén sorakoztak, hogy hamarosan elkezdődjön a meccs.

  Krisztián a kezdőcsapatban játszott, ezúttal is irányító poszton. Ráállt az agya arra, hogy rövid idő alatt hozzon döntéseket, és kiismerje az ellenfelet. És pokoli gyorsan játszott.

  A világos mezüket viselték, mert az ellenfél bordóban jött. Ha a magasságot és az izomzatot vettem alapul, akkor a vendégcsapat tagjai egységesebbnek tűntek, mint a Duna-parti Farkasok.

  Viszont nekik nem volt külön csapatnevük, ami nekünk is csak a tavalyi ötletelés után született meg. Hosszú ideje egyik csapat sem vett fel külön nevet a gimiben, egész pontosan hét év kihagyás után Krisztiánék foglalkoztak elsőként újra a kérdéssel. Szerencsére akadt elég rajztagozatos, aki segített logót készíteni, és az igazgatóság semmilyen akadályt nem gördített elé.

  – Ha itt ülsz, Havasi nem fog tudni róla, hogy eljöttél – hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot.

  Márk kérdezés nélkül huppant le mellém. Hihetetlen, hogy mostanában állandóan felbukkan a legváratlanabb helyeken! Amikor a társaságára vágytam, sose jött, most bezzeg, hogy tényleg meglennék nélküle, itt lógott a nyakamon.

  – Lehet, hogy így akarom.

  – Te tudod.

  Szótlanul megnéztük az első két negyedet, aztán a szünetben újra kinyitottam a könyvet. Márk rossz néven vette, hogy levegőnek nézem.

   – Semmi kérdés, Lil?

 Vállat vontam. Belefáradtam a kérdésekbe.

    – Tudok várni.

 – Ez nagyon romantikus tőled. Mármint, hogy vársz rám.

    Felkaptam a fejem.

    – Mi van?

   – Látnád ilyenkor a fejedet. Nagyon bírom.

 – Miért engem kell mostanában szívatnod?

    – Jólesik.

Kész, megölöm.

    – Amúgy felhívott a pultos csaj.

  Le kellett higgadnom, mert itt helyben meg akartam verni. Azt mantráztam magamnak, hogy Márk a barátom, és a lányok nem erőszakosak, nem verekednek fiúkkal és nem gyilkolják le a barátaikat.

  Összeszedtem magam, és visszatértem a beszélgetéshez. Ott tartottunk, hogy Márkot felhívta a pultos csaj. 
  – Megkérdezte, mikor hívod el randira?

 – Ahogy mondod. Hétvégén találkozunk. Talán most kinyögi, amit tudni akarok.

 Márk megborzongott, ahogy a találkozót említette.

  – Azért még emlékszel, mit kell csinálni egy randin? – kérdeztem, és alig bírtam visszatartani a kirobbanni készülő nevetést. Láthatóan idegenkedett a randizás gondolatától is.

  – Megoldom, ne aggódj. De újabb szívesség kéne.

    – Már megint mit akarsz?

  – Nincs kedvem ehhez a csajhoz, ismerem a típusát. Levakarhatatlan. Akármit mondasz neki, akárhogy sértegeted, nem száll le rólad. Úgyhogy amint megtudom, amit akarok, le kéne koptatni.

    – Gusztustalan, ahogy kihasználod – mondtam.

    – Az exének akar villogni vele, hogy felcsípett egy fiatalabb pasit. Így is gusztustalannak tartod, hogy kihasználom?

  – Oké, nyertél. Az emberektől irtózom általában.

   – Csak annyi kéne, Lil, amennyit én is megtettem érted a klubban. Játszd el, hogy együtt vagyunk, ha felhívlak. Csak akkor. Ha le bírom szerelni a csajt, akkor nem kellesz.

  Én barom, beleegyeztem, nem is tudom, miért. Márk nem szokott szívességet kérni, és érdekelt, hová fut ki ez az egész.

    Innentől pedig csak a meccsről esett szó. Figyeltem közben, tényleg élvezte ezt a játékot, és különös módon a szurkolást is, amit sose gondoltam róla.

 Egészen elragadtatta magát, keményen beszólogatott az ellenfél csapatának. Olyanokat nyögött be, hogy Mosd le azt az idiótát a pályáról!, de elhangzott a klasszikus Húzzatok haza, és amikor eltaknyolt az egyik vendégjátékos, akkor kedvesen odaordította, hogy Földet rá!.

   Valahogy egészen más benyomást keltett, mint szokott. Régóta sejtettem, hogy hihetetlen vastag páncél van körülötte, és alig-alig látjuk az igazi Márkot, de ezúttal megmutatta, milyen valójában. Megértettem végre, miért akart átiratkozni a kosárcsapatba. Szeretett táncolni, mondhatni a vérében volt, de a kosárlabdáért rajongott. Elbűvölte, átérezte, szenvedélyesen imádta."