Ballépések - részlet a regényből

  Szombat estére az őseimnek programja volt Havasiékkel, színházba mentek, engem pedig otthon felejtettek, persze szándékosan. Egy vihar kellős közepén.
  Na jó, nem teljesen a közepén, de jócskán fújt a szél, és esőre állt az idő. Épp a tornácra néző ablakot készültem becsukni, amikor még ezt a rém egyszerű feladatot is elbaltáztam. Nem tudom, hogyan történt. A szél kirántotta a kezemből a kilincset, utánakaptam, de nem értem el. Óriási csattanás következett, aztán betört az üveg.
  Ráadásul nem sokkal ezelőtt villámlott, így az üvegtörés mellé megérkezett a vészjósló mennydörgés is.
  A fene ebbe az ablakba. Normális az, hogy ennyitől kitörik?
 Még próbáltam feldolgozni a kisebbfajta sokkot, amikor megszólalt a mobilom. Krisztián hívott.
  – Otthon vagy?
  – Igen.
  – Ezek szerint nem egy betörő szerencsétlenkedik a házatokban.
  Elmosolyodtam.
  – Igazából én vagyok a betörő, aki szerencsétlenkedik. Kitörtem egy ablakot.
  Pár pillanatnyi csend szakította meg a beszélgetésünket, majd egy fáradt sóhajtás következett.
  – Jön a vihar – közölte.
  – Igen.
  – Rögtön besötétedik.
  – Igen.
  – És egyedül vagy.
  – Igen.
  Megint sóhajtott, majd letette a telefont. Igazán felemelők ezek a hosszú, lelkizős beszélgetések Krisztiánnal. Puff neki.
  Zsebre vágtam a telót, és megint végignéztem az üvegtörmeléken meg az ablakkeretből kiálló darabokon. Nem lett jobb kedvem a meredező csonkok látványától. És a csengő is megszólalt.
  Kimentem ajtót nyitni, és a küszöbön meglepetésemre Krisztiánt találtam. Baseballsapkáját a szemébe húzta, a kezét a kapucnis pulcsija zsebébe rejtette. Mint egy házaló vandál.
  – Á, csak te vagy? Az üvegest vártam.
  – Mekkora poén – morogta, majd ellépett mellettem, és bejött a házba. Nem igazán örültem, hogy   Krisztián ennyire otthon érzi magát nálunk. Valószínűleg ez az utolsó gondolat az arcomra is kiült, mert elvigyorodott.
  – El is húzhatok, ha zavarlak.
  Nagylelkűen intettem.
  – Maradhatsz.
  Erre még jobban vigyorgott, és hamarosan mindketten a baleset helyszínén álltunk, hogy megvizsgáljuk a roncsokat.
  – Felhívod a szüleidet? – kérdezte.
  – Normál esetben eszembe se jutna, de ugye a mostoha körülmények…
  – Várj vele. Hol a fészer?
 Meglepetten néztem rá, mert sejtettem, mire készül, és ilyesfajta lovagiasságot nem vártam el tőle. Mindenesetre nem is akartam visszautasítani, úgyhogy odavezettem a fészerhez.
  Bent villanyt kapcsoltam, és megálltam a régi munkaasztal mellett. Krisztián körbejárta a kis helyiséget, ahol főleg kerti cuccok voltak, mert anya szeretett kertészkedni, meg néhány szerszámosláda, két kis szekrény, és egy csomó limlom, amit apa halmozott fel az évek alatt.
  Krisztián fogott egy vödröt, aztán menet közben belepakolta a neki tetsző dolgokat. Például egy kisebb kalapácsot, extra erős ragasztószalagot meg összehajtott fóliát, amivel gondolom, a kitört üveget akarta pótolni. A beszerzőkorút végén a házba indult a szerzeménnyel.
  Lehet, hogy vannak, akik a rosszfiúkra buknak, de nekem nagyon imponált ez a feltalálom magam ezermesterként is, hogy segítsek a bajba jutott lánynak hozzáállás.
Amint visszaértünk a nappaliba, hátraparancsolt azzal az utasítással, hogy majd szól, ha szüksége van valamire. Á, szóval én leszek az ezermester inasa. Izgalmas.
  Krisztián levette a sapkáját, aztán kitörte az ablakkeretből az ottmaradt üvegszilánkokat. Miután végzett, szólt, hogy söpörjem össze, és tegyem bele a vödörbe, majd miután ez is kész volt, hosszas, megfontolt munkával felszerelte a fóliát az ablakkeretre. Ragasztószalaggal rögzítette, bár nem volt biztos benne, hogy ott is marad.
  Nem tudom, hány korombeli lánynak van olyan barátja, akinek nem okoz gondot ilyesmi, de nagyon hálás voltam. Olyannyira, hogy vacsorázni hívtam a megfáradt munkást, és a konyhába menet mindketten vigyorogtunk az új titulusán. Anya lasagne-t készített, Krisztiánnak pedig tökéletesen megfelelt, szóval melegítettem belőle.
  Miközben figyeltem őt, ahogy eszik, csináltam magamnak egy kakaót. Ilyenkor eszembe se jut, hogy egy suliba járunk, és ott ül a közelemben, meg kínlódik az irodalomórán, egyszerűen csak Krisztiánt látom, egy fiút a szomszédból, aki önként ajánlkozik, ha segítségre van szükségem.
  – Köszönöm.
  – Ez nem betörésbiztos, ugye tudod? Még jó, hogy nem az utcára néző ablak tört ki.
  – Nem lesz gond.
  – Most ezt mondod – nézett rám felhúzott szemöldökkel. – Emlékszem, mi történt legutóbb, amikor egyedül hagytak a szüleid.
  Zavarba jöttem. Én is emlékeztem. Anyáék pont nem voltak itthon, amikor összebalhéztam a suliban Szabinával. Az is rémlett, hogy Krisztián hazakísért, megvigasztalt, aztán megcsókolt. Hetek óta először tett célzást kettőnkre, és én rögtön eljátszottam a gondolattal, hogy akár hasonlóan is befejeződhetne a nap.